Dóka Klára: A Körös és a Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Egy táj kialakulása - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. (Gyula, 1997)
3. Vízrajz és gazdálkodás a szabályozások előtt
A vizsgált területek földhasználatával a gondok akkor jelentkeztek, amikor a lakosság növekedésével a falvak határát nem a természetadta lehetőségeknek megfelelően művelték. Ha olyan területek kerültek eke alá, melyeket veszélyeztetett az elöntés, olyan réteket kaszáltak, ahol már csak rossz minőségű, sással kevert széna termett, illetve csak a határ rövid ideig száraz területei maradtak meg az állatok számára legelőnek, veszélyeztetve ezzel a takarmányozást, sőt olykor az állatok épségét is. 30 Huszár Mátyás idézett leírása alkalmával felméréseket készített az elöntött árterekről. 1823-1824-ben végzett munkálatai nyomán vízgyűjtőként, községenként és vízfolyásonként összesítőket állított össze, figyelembe véve a művelési ágakat. 31 Mivel a különféle típusú statisztikák véglegesítése alkalmával korrekciókat hajtott végre, ezért az adatok eltérnek egymástól. A községi összesítő szerint 792 ezer, a vízgyűjtők szerintiben 775 ezer, az egyes vízfolyások felmérésénél 738 ezer ha árteret állapított meg (I. sz. táblázat). A különbségek abból származnak, hogy a mocsaras területen nem lehetett pontosan megállapítani, hol a községhatár, néhány területrész az összesítésbe kétszeresen is bekerült. Munka közben az elborítás nagysága is változott, az adott évszakoknak megfelelően. Kapcsolódva a vízrajzi leíráshoz, az ártereket vízfolyásonként mutatjuk be (II. sz. táblázat). Az összesítésből látszik, hogy a vízborítások a vízgyűjtő közel 30%-át tették ki, ami azért is magas, mert ezek zöme az alföldi területre esik. Az elöntések 22%-a a legelőket érintette, ahol viszonylag legkevesebb kárt okozott, Békésben és Biharban azonban az egyes községek lakói így is panaszkodtak legelőik állapotára. 1770-ben, az úrbérrendezéskor végzett felmérés alkalmával például a mezőberényiek a következőket vallották: „Marháinknak közönséges legelő mezeje nagyságára való nézve elegendő volna, de mivel eztet...közönségessen a víz járni és rajta megállapodni szokván, elsovánítya, elegendő nem lévén marháink táplálására, marháinkat többnyire az ugar földeken, az után pedig a tallókon legeltetni kénszeríttetünk. Gulabéli marháinkat pedig és méneses lovainkat Nemes Kereki pusztán legeltetyük, de ez is nagyobb részént hasznontalan székekből ál, és a víznek árja alá vagyon egészben vetve, anyira, hogy mihelest a víz meg árad áztat azonnal el borítya és marháinkat rajta megszorítya." 32 Hasonlóan panaszkodtak az endrődiek, füzesgyarmatiak, doboziak is, a köröstarcsaiak pedig ezt vallották:
