Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

hangulatú - a szó szoros értelmében vett „mindenes gyűjtemény" lett, amelyben a valódi és az álfolklór darabjai: műdalok, papok-kántorok búcsúztatói, diák versezetek (zsengék), „anonim költői alkotások" vegyest helyet kaptak. A hatalmas méretű vállalkozás 1847-ban arra késztette Szeberényi Lajost, aki öccsénél: Andornál „néhány héten át falun töltötte a hosszú téli estéket", hogy unaloműzésből - „inkább enyelgésből mint valami komoly szándékkal" - vagy 50-et lefordítson belőle. Ezt a kis dalfüzért aztán elküldte Erdélyi Jánosnak, aki azzal biztatta, hogy a Kisfaludy Társaság, mint programjába illő munkát, belátható időn belül megjelenteti. A kiadásra azonban csaknem két évtizedig várni kellett. A megváltozott politikai körülmények nem engedtek korábbi publikációt. Ekkor -1886ban - egy évvel a Kisfaludy Társaság ama felhívása után, amely a „ Magyarországban élő mindenféle nemzetiségek népdalainak" összegyűjtésére és feldolgozására mozgósította az ország szellemi erőit, végre az eredeti terjedelemnek csaknem kilencszeresére dagadva (Lehoczky Tivadar 169 és Tors Kálmán 5 dalával gazdagodva) összesen 427 lírai és epikai verssel a Társaság kiadásában magyarul is megjelent. Székács fordítása, mint a magyarországi nemzetiségi folklór első magyar nyelvű gyűjteményes kiadványa, váratlanságával, megragadó költőiségével egykettőre meghódította az olvasók szívét. Varázsereje volt. Tovább erősítette a Grimm- testvérek felhívását: a magyar népköltészet kutatására, a ködös múltba vesző őstörténet feltárására, a nép ajkán élő hiedelmek-hagyományok: mondák és regék, históriás énekek és dalok, népballadák és mesék összegyűjtésére és tudományos feldolgozására (rendszerezésére), „naiv eposzunk" kitartó keresésére buzdított. Ezzel egészséges nemzeti tudatot formált. Arany Jánosi - a Szépirodalmi Figyelőben olvasható Régi dán balladákról írt ismertető cikke szerint- még 1860-ban is foglalkoztatta a kérdés: „Hová tűnt egész múltunk emlékezete népünk tudalmából? Hová a hegedősök oly sűrűn emlegetett osztályának összes dal- és regekincse? Mongol, török el nem pusztíthatta mindezt; - kesergett a hiány érzetében -, mert nem veszendő papíron, hanem élő ajkon kellett firól-fira szállniok". Időközben pedig az eposzok kora is jócskán lejárt már. A szerb népdalok és hősregék természetesen nem pótolhatták a magyar naiv eposzt. Ellenkezőleg - csillapíthatatlan éhséget, hiányérzetet gerjesztettek iránta. Ebben kétségkívül Székács pompás atmoszférateremtő erején, nyelvi képeinek fantáziaébresztő lobogásán túl azt a gazdag hely- és népismeretre támaszkodó fordítói elvet és gyakorlatot is illeti dicséret, amely a tartalmi hűség tudatos elsőbbsége mellé olyan természetes ösztönnel társította a népi-nemzeti tulajdonságokat sugalló 42