Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)
IV. „Az ország papja”
életben. Az oktató-érvelő akarat tudatossága akadályozta bennük a sokféle szempontnak alárendelt gondolat ügyes megfogalmazását. Nehézkessé és mesterkéltté tette ez a stílus; lefokozta a látomás és indulat erejét. Kellő nyelvi lelemény híján aztán végül döcögőssé és dallamtalanná erőtlenedett a nyelvújításkori stiláris reminiszcenciákat őrző, megszokott és unalmas verselési mód is. (Nyelvújításkori kellemkedő szavak és kifejezések, verselési nehézségekről árulkodó magánhangzó-kihagyások és rövidítések, erőltetett, modernkedő szóösszetételek és összevonások, logikai zavart előidéző felesleges és indokolatlan szócserék, inverziók, félmúlt igeidők gyakori alkalmazása, közbeékelt mondatok túlzott alkalmazása stb.) Székács kétségkívül nem volt formateremtő művész. Előre megválasztott rámákba, versformákba kényszerítette gondolatait. Nem engedte nem merte vállalni? -, hogy a mondanivaló izzadja ki a neki megfelelő verstani alakzatot és strófaszerkezetet. Sablonokat használt, mint a mesteremberek, s ennek megfelelően sokszor követett el erőszakot a nyelven és a verszenén. Nem szerette a gondolatok fárasztó és gyötrelmes csiszolását, a művészi érlelést sem. Feltehetőleg nem is volt elég ideje rá, s inkább megelégedett a gondolat szimpla leírásával, a költői szempontból félkész munkával. Erre vall vejével: Győry Vilmossal folytatott levelezése, aki a maga árnyaltabb és művészileg kiforrottabb stílusával, kiérleltebb nyelvi képeivel szívesen segített neki a latin auktorok: Horatius és Terentius hitelesebb átköltésében, tartalmi-hangulati szempontból hűbb és kifejezőbb, tökéletesebb fordításában, tolmácsolásában. Különösen érzékelhetővé válik ez a fajta izzadságos erőlködés azokon az énekeken, melyekkel Székács a régi típusú egyházzenei hagyományokon túllépve, a Luther által kialakított új, evangélikus istentiszteleti zene hazai meghonosítására tett kísérletet. Sürgették ezt az énekeskönyvek anyagának jelentős részét felölelő átvételek szövegei és adott zenei, ritmikai képletei, formái is. Őszintén el kell ismernünk: nehéz költői feladat volt ez, hiszen a protestáns korál, a Kirchenlied - az evangélikus gyülekezeti ének is több forrásból táplálkozott (ősi gregorián dallamkincs, népdalszerű formák egyszerűsége, a latinnyelvűséggel szakító nemzeti költészetek frissen burjánzó, gazdag ritmikajú strófaszerkezete stb.). Sajátos zeneiséget, változatos szerkezeti tagolást eredményezett a ritmusnak ez a szokatlan, szabad áradása, s fokozott figyelmet követelt a tartalmi és hangulati elemeket tökéletesen érvényesíteni akaró fordítóktól és átdolgozóktól. Gondoljunk csak az énekkezdő és énekzáró ízek-szakaszok (az Aufgesang és az Abgesang) sajátos zenei-ritmikai-rímelési váltást követelő rendjére. Nem is szabad csodálkozni azon, hogy Luther nagy követő119