Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)
IV. „Az ország papja”
megtartása ellen. Megtiltotta, hogy a templomban kerüljön sorra, és a templom elé fegyvereseket állított. A „német pap", a templom esetleges bezárásától félő vezető lelkész, magával vitte a kulcsokat, és távol maradt a gyűléstől. A küldöttek erre az iskola nagytermébe vonultak, és ott kezdtek tárgyalni a protestáns egyházak „1849 előtti állapotok közé" történő visszahelyezésének és a zsinat-jog visszaszerzésének a mikéntjéről. A tanácskozás zavartalan lefolyását és a végső határozatok megfogalmazását azonban megakadályozták a gyűlésterembe behatoló rendőrök és rendőrtisztek, akik a tárgyalás azonnali beszüntetését és a gyűlés feloszlatását követelték, különben az egyházi és világi elnököket foglyul ejtve, magukkal viszik. A lélekjelenlétét megőrző Székács, felismerve a helyzet tragikus fordulatának várható következményeit, egyrészt az egyházkerületi gyűlés illő lezárásaként, másrészt mert „ily erőszak ellen nincs más fegyverünk, csak az imádság", az elnök-lelkész helyett imádkozni kezdett. Könyörgése csodálatos erejű, döbbenetes hatású hitvallás volt. Szövege szerencsére fennmaradt. A résztvevők ugyanis arra kérték Székácsot: írja le emlékezetből, hogy szép helytállásra nevelje a késő utódokat is. Zsilinszky Mihály és Győry Vilmos teljes terjedelemben közölték, a többiek részleteket adtak közre belőle tanulmányaikban. Nem késett sokáig az államhatalom megfélemlítő megtorlása, a hivatalos kivizsgálás sem. Február 29-re Heller vizsgálóbíró ugyanis maga elé idézte az evangélikusok szellemi irányítójává nőtt nagy tekintélyű Székácsot. Államellenes felforgatással vádolta; vádjait a pesti esperességi gyűlésen mondott meggyőző erejű, nagy hatású beszédére alapozta. Székács türelemmel hallgatta végig Hellerbíró súlyos rágalmait, melyekkel szavait többnyire megmásította és elferdítette, rosszindulatúan félreértelmezte és eltúlozta. Az alaptalanokat sorra megcáfolta és visszautasította, az általa valóban hangoztatott elveket és kifejezéseket pedig köntörfalazás nélkül elismerte. Az elmarasztaló ítélet kihirdetését azonban megakadályozta az az 1860. május 15-én kelt „legfelsőbb kézirat", amely a református és az evangélikus egyházak autonómiáját elismerve, az egyházi gyűlések és rendezvények állami-központi engedély nélküli tartásához s a tisztségviselők-lelkészek szabad választásához is hozzájárult. Ezzel valójában pont került a félévtizedes pátens-ügy végére; Székácsék harcát teljes siker koronázta. A bécsi hatalom - valljuk be - nem is igen tehetett mást. A nép különösen a pesti ifjúság - állandósuló tüntetései, melyeket nemegyszer brutális módon fojtott vérbe a karhatalom, pattanásig feszült helyzet tükrei voltak, s nem sok jóval kecsegtettek. 1860. március 15-én például a 100