Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vidám Csaba

mászkálásával az istentiszteletet. Ugyancsak Korén tette, hogy amikor a nagytemplomban az oltár körül álló lányok a prédikáció alatt beszélgettek és vihogtak egymás között, Korén a szószékről lejöve magához intette a rendbontókat és ott, a gyülekezet színe előtt megpofozta őket. A hívek féltek is tőle, de mégis szerették, megszerették különösen a prédikációit, mert azok egyszerűek, világosak, érdekesek, életszerűek voltak. Ezt a képességét Korén felhasználta a híveivel való beszélgetések során is. Egyszer egyik rendszeres templomjáró egyháztag kereste fel Korén esperest és elpanaszolta neki, hogy hiába ül ott a templomban, hiába hallgatja a prédikációt, mire kilép az Isten házából, már mindent elfelejtett. Korén vigasztalta az elkeseredett embert, aki azonban nem hagyta magát megvigasztalni, továbbra is csak azt hajtogatta: kár neki a templomba járni, amikor az számára olyan hiábavaló, mintha valaki vizet meregetne kosárral. Abból is minden kifolyik. Korén gondol egyet, kivezeti hívét a folyosóra, rámutat egy ott heverő szemetes kosárra s azt mondja: - Fogja csak ezt a kosarat és menjen a Körösre, hozzon benne vizet! Az öreg megrökönyödve néz az esperesre, húzódozik a dologtól, kár menni, úgyis kifolyik a víz a kosárból, nem marad benne semmi, de Korén nem enged, csak kituszkolja az öreget a kosárral a paróchiából. Jó negyed óra múlva jön ám vissza az öreg s mutatja az üres kosarat. - Ugye mondtam? Nem maradt benne egy csepp sem, kár volt az egész út ért! - Márpedig nem volt kár! - Szól szelíd szóval, oktatón az esperes. Mert igaz, víz nem maradt egy csepp sem a kosárban, de nézze csak, mennyivel tisztább lett a kosár, a víz mind levitte róla a rárakódott sok szennyet. [...] Özvegy kacsa A csabai evangélikusok kedves papja volt a két világháború között Jakabfi György, különösen is temetési szónoklatai miatt kedvelték. Ha nem is ő volt soros a szolgálatban, sok család őt kívánta a gyászszertartás elvégzéséhez, inkább megfizette a mellőzött soros lelkésznek is a stólát. Jakabfi ily rendkívüli szolgálatait -természetesen- szívesen honorálta a család, leginkább természetbeni jókkal, egy pár jércével, kacsával, ritkán egy-egy tömött liba is akadt. Jakabfi szívesen fogadta, kissé talán várta is ezeket a kedveskedéseket, nagycsaládú ember volt s a bolettás világban úgysem sokat ért a csabai papok búzafizetése. Igaz-e, nem-e, de róla beszélik, hogy az egyik temetés utáni napon is egy szépen, feketébe öltözött mamóka kereste fel a lelkészt: - Pozdravujú Pána Velebn^ho Z. ... ovci, a posielajú im tento mal$ darcok, nak príjmu vdacne! [Üdvözlik a Lelkész Urat Z-ék, és küldik önnek ezt a kis ajándékot, hogy fogadja szeretettel!] Azzal egy szép, hatalmas, kövérre hízott kacsát emelt ki a kosárból. A mamóka várta a hatást, amit ez a szép állat majd kivált a Pán Velebnyből, de a hatás egészen másmilyen lett, mint amilyenre számított. A lelkész ugyanis mosolyogva, kedvesen megkérdezte: - A & je táto kaciíka vdova? [Vajon özvegy ez a kacsa?] -Az coho sa to nazdajú? [Miből gondolja?] Kérdi megrökönyödve a mamóka. 298