Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)
Csabai kolbász
A konyha ellátásának alapját mégis minden házban a sertéshizlalás jelentette. A tulajdonképpeni, általában négy hónapon át tartó hizlalás (vipásaf, krmit') a 4-6 hetes július-augusztusi előhizlalás után következett. A süldőket 8-10 hónapos korukban fogták be, leggyakrabban augusztus végén, szeptember elején. A hizlalás árpadarás ivóssal kezdődött. Ahol az előző évről maradt valamelyes ókukorica, azt reggeltől az esti etetésig dézsában, vagy vödörben áztatták, mivel a befogott állatok rendszerint fiatalok lévén, a száraz, kemény kukorica árthatott volna fogaiknak. Ahol nem volt ókukorica, ott a rendes kukorica beérése után előbb egy- másfél hónapon át csöves kukoricát adtak a hízóknak, majd amikor már morzsolhatóvá lett, szemes tengerit, végül következett a darázás. A szemmelhizlalás azért volt jó, mert itt az állat minden szemet megrágott, az nyálával összekeveredett, jobb volt az emésztése és takarmányértékesítése. Ezt a kukoricát is rendszerint vízben áztatva adták. A szemmel etetés egy előnye volt az is, hogy ily etetési mód mellett az állat tulajdonosa megtakarította a darálás alkalmával fizetendő vámot, ami kisebb gazda esetén nem volt elhanyagolható szempont. Még további előnynek tekintendő az is, hogy a szemes tengerivel hizlalt állat nem zabált be (obzraf sa), mint ahogy az a darával etetett hízónál könnyen bekövetkezett. Mivel azonban a kukorica áztatása ellenére is megtörtént, hogy az egészen fiatal állatok fogai a sok rágástól elvástak, megfájdultak, ezért a súlygyarapodás meggyorsítása érdekében is a legtöbb helyen a hizlalási idő végén rátértek a daráztatásra. A daráztatás előnyei voltak: a hízó hamar jóllakott, nem kellett soká topognia a vályú előtt, nem fájdultak meg a lábai, továbbá nem kellett sokat rágnia sem, így hát nem vástak el a fogai sem. Az állat a darától jobban hízott, mint a szemes tengeritől. A daráztatásnak talán egyetlen hátránya volt a bezabálás veszélye. Itt csak egyetlen orvosság volt: a pár napos koplaltatás, ami azonban mindenképpen visszavetette az állatot a hízásban. A hízókat azonban nemcsak etetni, de itatni is kellett. Kisebb helyen, ahol csak 1-2 hízó volt az ólban, különösen is a hizlalási idő elején moslékot is adhattak ivósként, több állat és a teljes hizlalás esetén azonban csak tiszta vizet. A hizlalási idő általában szeptembertől decemberig, januárig tartott, a takarmányadag a hizlalás menetétől és a hízó nagyságától függően változott. Kezdetben csak napi fél liter kukoricát vagy darát kapott a jószág, ezt az adagot azután 2-3 hetenként emelték egészen napi 3-4 literig. Az adag emelését erőltetni nem volt szabad, mert az állat könnyen bezabálhatott. Ami pedig a takarmány értékesítését, a súlygyarapodást illeti, akkor lehetett a gazda elégedett, ha hízója napi 80 dkg-tól 1 kg-ig terjedő súlygyarapodást ért el. [...] Sertésbetegségek és házi gyógyításuk [...] E pontban a leggyakrabban előforduló betegségeket és házi gyógyítási módjukat érintem röviden. Malacok gyakori betegsége volt a himlő (drobníce), melyet rendszerint megfázás okozott. A himlős malacot a békéscsabaiak azzal gyógyították, hogy meleg tejet vagy kamillateát (tepló mljeko, alebo harmancokovú teju) itattak vele és lehetőleg friss, száraz szalmából készítettek számára almot (poprávka). 261
