Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Adalékok Békéscsaba szociális és kulturális történetéhez

iskoláztatási problémájával magukra maradtak s azt saját erejükkel oldották meg úgy, amint éppen lehetett. [...] Azután ne feledkezzünk meg még egy dologról. A városban, igaz, okleveles, szakképzett tanítók oktattak, de némelyikük nem ritkán 200-300 gyermekkel bajlódott egyszerre, egy csoportban. Egyénileg foglalkoznia tanítványával nem lehetett, ezért megtörtént, hogy egy-egy gyöngébb képességű gyermek 2-3 évig is járt városi iskolába s mégsem tanult meg tisztességesen még írni-olvasni sem. Ezzel szemben a zugiskola tanítója leginkább 20-30, ritkán 40 gyermekkel foglalkozott s ha a történelemre, fizikára, csillagászatra nem is, de a hittanon kívül írás, olvasás, számolásra jól megtanította növendékeit. A békéscsabai zugiskolák tanítóinak legjobb bizonyítványát jelenti az, hogy a múlt század végére a békéscsabai tanyavilágban oly nemzedék nőtt fel, mely szeretett olvasni, (nemcsak kalendáriumot, de 500-600 oldalas műveket is), és akadtak körében parasztemberek, akik hol egyedül, hol pedig társaikkal összefogva, saját költségükön nyomattak ki vaskos könyveket, mert annyira szerették a betűt, az írást. [...] Intézkedések és tervek a 19. század derekán a békéscsabai iskolaügy fejlesztésével kapcsolatban A 19. század közepén meglehetősen zilált és fejletlen volt Békéscsaba iskolahálózata. A városban csak felekezeti iskolák léteztek, mindegyik egyház a saját maga iskolásainak tanításáról gondoskodott. A római katolikus egyház iskolái szlovák és magyar nyelvűek, a görög-keleti egyházé román tannyelvű, az 1855-ben megnyitott izraelita iskola pedig német tannyelvű volt. A város lakosságának túlnyomó többségét jelentő evangélikus egyháznak ebben az időben már 20.000 tagja volt, viszont iskoláiban mindössze 8 tanerő tanított; e kevés iskola a tanköteles gyermekeknek csak egy részét tudta befogadni. És mivel ez iskolákban szlovák nyelven folyt a tanítás, a városban egyidejűleg több magyar tanítási nyelvű magániskola működött (az evangélikus egyház felügyelete alatt), azon kívül létezett egy polgári iskolának nevezett magasabb fokú tanintézet is. Az evangélikus egyház elemi iskoláiban - ahol egy-egy tanító 150-200, sőt 300 tanulót is oktatott - túlzsúfoltságuk miatt igazán eredményes munkát végezni nem lehetett. A magániskolák rendszere sem volt fenntartható. Az egy tanerős, ún. polgári iskola csupán kisérleti jellegű volt. Pedig a városnak mindenképpen szüksége lett volna egy rendes középfokú tanintézetre, több osztályú polgári iskolára, vagy éppen gimnáziumra. Az evangélikus egyház 1853-ban kapott új lelkészt a nagytudományú, széles látókörű, később püspökké választott Szeberényi Gusztáv személyében. Szeberényi mindjárt Csabára érkeztekor meglátta az oktatás terén itt fennálló zűrzavart, hiányokat és azonnal hozzálátott a bajok orvoslásához. Mindenekelőtt is a meglevő elemi iskolák munkájában igyekezett rendet teremteni. Már lelkészkedése második évében, 1854-ben papírra vetette "A helybeli népiskolák körüli vezéreszméket" 244