Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vallásos elemek a békéscsabai evangélikus szlovákok népi életében, népi elemek vallásosságukban

tartva rövid fohászt mormolt. Rendszerint csak ennyit: Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, Ámen (Vejmeno Boha Otce i Syna i Ducha Svatého, Amen). A szemeknek a kalappal-sapkával való eltakarása azt jelképezte, hogy az illető hívő most kizárja magából az egész külső világot, nem figyel semmi másra, csak Istenre, az imádságra, amint Jézus is tanította híveit: Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső kamrádba ... Az asszonyok helyük elfoglalása előtt, miként a férfiak, szintén elmondták magukban a fentebb idézett fohászt, de az ezt közvetlenül megelőző mozzanatot illetőleg informátoraim ismerete eltér egymástól. Egyesek szerint az asszonyok padjuk szélén féltérdet hajtva leborultak, mások nem emlékeznek ilyesmire. Nyílván meg volt mindkét gyakorlat. Tessedik Sámuel ugyanis a maga egyházi utasításában kifejezetten elrendelte, hogy az asszonyok, lányok a templomba érkezve letérdeljenek,

1 Békéscsabán a nagytemplomban a hívek az első két-három padot üresen hagyták a gyászolók számára. A földszinti jobb padsorban volt az idősebb férfiak helye, a bal padsorban ültek az asszonyok. Az első kóruson a középkorú férfiak helyezkedtek el, a szószékhez közelebb az idősebbek, távolabb, az orgona felé a fiatalabbak. A második kórus a legényeké volt. A leányok az oltár előtti és mögötti térségben, valamint a földszinten a férfi és a női padsorok közötti folyosón állva (a keresztútig) foglaltak helyet. Helyükre érve és az istentisztelet során imádkozáskor féltérdre ereszkedve leborultak. A hívek nem pontosan az istentisztelet kezdetére igyekeztek a templomba érni, hanem már jóval korábban, akár fél, háromnegyed órával azt megelőzőleg foglalták el helyüket. A szertartás kezdetéig hátralevő időt ugyanis énekléssel töltötték el, amit nagyon kedveltek. Ez az éneklés kántori vezetés és orgonakíséret nélkül történt. A gyülekezetben minden időben voltak jó hangú, sok éneket ismerő férfiak és nők, előénekesek. Az ilyen előénekes jó hangosan bemondta az általa választott ének számát, rövid ideig várt, hogy a többiek az éneket a könyvben megkereshessék s csak azután kezdte el szépen, csengő hangon énekelni. Ez az egyébként dicséretes, szép szokás csak annyiban válhatott károssá, hogy egyes előénekesek nem egyszer a maguk kialakította variáns dallamot tanították meg a gyülekezetnek, a hivatalos dallamot játszó és éneklő kántor aztán birkózhatott a variánshoz szokott gyülekezettel

2 A nők virágai A templomjárással kapcsolatban szólnunk kell a nők virágairól is. A nők ugyanis templomba menetelkor mindig (amikor volt élő virág) virágot (piera) vittek magukkal álmosság ellen (zebi son nedriemala). Zahoran szerint inkább csak az asszonyok, de az informátorok zöme szerint a nők általában, az öregasszonyoktól a lányokig, mind hódoltak e szokásnak. Mivel pedig e virágnak álmosságűző, ébrentartó szerepe volt elsősorban, ezért nem a virág szépsége, hanem a minél erősebb illata volt a fontos. így érthető, hogy a fodormenta (pipirka), a bazsalikom (bazalicka), az őszi rózsa (smadlienka), a rozmaring és tavasszal a jácint (cinglé) élvezték az elsőséget. De amikor szezonja volt - rózsa is lehetett a templomos virág. Nem egész csokrokat vittek magukkal, hanem csak egy-egy szálat. A virág szárát vagy puszta kézzel, vagy Haan 1858. 68. Monográfia 136. (Rell) 163