Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

hogy a megtermékenyítést és a peterakást elvégezve, néhány órányi életüket, násztáncukat befejezve, élettelenül hulljanak a Tisza hullámsírjába. "Csodák tehát nincsenek" jelszóval visszaügyeskedtük magunkat a Tisza-partra, illetve annak is egy általunk igen kedvelt magaslati pontjára, az úgynevezett "rakpartra". Ez két jókora, vasbeton kikötői létesítmény volt, melyeket a korábbi időben teherhajók ki- és berakodása céljából létesítettek, de a harmincas évek vége felé már félig omladozva, használaton kívül álldogáltak a víztükör peremén. Ez a két rakpart volt a Barci-réten dolgozó mezei munkások délideji hűsölője, nyári zápor idején az oltalmazó menedéke. A hatalmas betonplatók alatt nemcsak az ember, hanem hűséges sorstársai, lova és kutyája is védelmet talált nagyobb vihar esetén. Nos, ennek az egyik rakpartnak peremén üldögéltünk még testvéreimmel egy ideig - gyönyörködve a tiszavirágok nász-, illetve haláltáncában -, amikor Szeged irányából megszólalt egy rekedt hajókürt. Néhány perc múltán feltűnt a kátrányfestéktől szénfekete uszályhajót vontató tehergőzös. Természetesen megvártuk míg odaért, majd lomhán tovaúszik Csongrád irányában az érdekes vízijármű. Jó, hogy nem sajnáltuk még ezt a kis időt, mert a koromfekete uszálytest - mint háttér - oly csodálatos látvánnyá fokozta a júniusi "hóesést", hogy azt leírni lehetetlenség. A folyó első kanyarulatáig kísértük tekintetünkkel a szene?uszályt, majd szótlanul visszaballagtunk dolgunkra. A máskor oly vidám és zajos kis munkabrigád ezúttal jó ideig nyomasztó csendben rótta a kukoricasorokat és csak jó idő múltán jött meg a szokásos nótázó kedvünk. Azt hiszem érthető, hogy ez egyszer nem vidám dalainkat vettük sorra, hanem az átélt látvány hangulatához illően szinte egyszerre kezdtük el azt a közismert szép, szomorú magyar nótát, hogy: "Temető a Tisza, mikor kivirágzik. Millió kis lepke fölötte cikázik. Egy sem él sokáig, míg olvasok százig, Úgy vágyom a Tiszát, mikor kivirágzik. A mi szerelmünk is ilyen kérész élet, Alig született meg, máris semmivé lett. De az én két szemem könnytengerben ázik, Temető a Tisza, mikor kivirágzik." A Nap közben leáldozott a Tisza-parti vén fűzfák lombsátora mögött. Éppen ideje volt, hogy a barci-réti szántóvetők kis csapata szedelőzködjön és útrakeljen hazafelé. A máskor oly vidám "földmívelők" most szívükben valami megfoghatatlan szomorúsággal tették meg a megszokott utat.