Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

tetett ki barátságával. Rajtam kívül őt senki meg nem lovagolta, sőt a közelébe sem igen merészkedett. Kétszeres volt a gazda öröme, amikor híre ment a cselédek körében a kertészgyerek lovasbravúrjának. Örült, mert a fedeztetésen kívül végre valami hasznát vette a facér jószágnak, és örült, mert nem kellett a vízhúzó járgányozás miatt kivonni a forgalomból egy másra is használható páros fogatot. így azután egyik napról a másikra hallatlanul nagy tekintélyem lett mind a gazdáék, mind a tanyások és kisbéresek körében. Arra viszont sokáig nem voltam büszke, ahogyan a Furi hátára való feljutásom végbement. Apró termetemnél fogva ez ugyanis úgy történt, hogy itatás után odaállítottam lovamat a jó magasan levő vályú mellé, és arról másztam fel, gyakran elég nagy üggyel-bajjal. A járgánytól befelé jövet a manőver csak annyiban különbözött, hogy akkor a járgányrúd szolgált lórapattanási segédeszközül. Ami ezután történt, az már simán ment, és azt egy életen át nem lehet elfelejteni. Az egyébként végtelenül lusta állat, amint engem a hátán érzett, szinte megtáltosodott, és számomra csodás élményt nyújtó, vad száguldásba kezdett, őszintén szólva eleinte magam is féltem, de amint egy-két lovaglás baj nélkül végződött, vérszemet kaptam, és ha lehet, még hetykébben ültem meg szőrén a Fürit, csodálóim legnagyobb ámulatára. Egyedül édesanyám nem örült az én huszársikereimnek. Ki-kiállt ilyenkor a tanya sarkára, és kezeit tördelve nézte végig mutatványomat a Furival,, aki nyilván valamiféle játszótársat vélt megtalálni személyemben. Én pedig csak kapaszkodtam a gyönyörű fekete mén hosszú lobogó sörényébe, és boldogan integettem kis tanyánk felé, ahol ilyenkor már együtt volt a család, hogy eltöltsük az étkezésre és pihenésre szánt rövidke időt. (Békés Megyei Népújság 1982. július 10.) Hideg tanyánk melege Napjaink társadalmának elbizonytalanodott, mai szóhasználattal élve felgyorsult világában egyre kevesebb fogódzójuk van azoknak, akik harmonikus életre, belső melegségre, a lélek nyugalmára vágynak. Pedig azt hiszem, az erre való igény legtöbbünkben jelen van, és nem túlzás azt állítani, hogy ez lenne életünknek egyik legfontosabb eleme, tulajdonképpeni értelme. Ugyanakkor szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre többen vannak, akik az örömtelen emberi lét keserű állóvizén eveznek, és meg sem kísérlik a boldogsághoz vezető út egyre bonyolultabbnak vélt labirintusában való eligazodást. Erejüket és lehetőségeiket messze meghaladó szinten hajszolják az anyagi javakat, amelyekkel megvásárolhatónak vélik a boldogságot. Belátom, hogy e témában nehéz dolog lenne eredeti, hatékony tanácsokkal előhozakodni, éppen ezért meg sem próbálkozom valamiféle keresztényi, avagy szo-