Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

cialista-humanista "gyógyreceptek" ajánlásával, lévén, hogy azok beváltására napjainkban egyre kevesebb patikában találunk érdemi lehetőséget. Ehelyett megpróbálkozom - gyermekkori emlékképeim alapján - hajdani, rendkívül szerény tanyasi létkörülmények között élő családunk mikrovilága néhány jellemző képsorának felvillantásával, különös tekintettel eg)' 50 évvel ezelőtti hideg tanya belső hőmérsékleti viszonyaira. A századfordulót követő évtizedekben vagy még korábban épült alföldi tanyáink többségükben igen szegényes lakóépületek voltak. A falak döngölt agyagból vagy vályogból készültek, rendszerint alapozás és szigetelés nélkül. Az ajtók, ablakok is házilagosan készültek, többségükben fenyődeszkából, egysoros üvegezéssel. A száradás és elavulás folytán keletkezett, olykor félujjnyi rések, bizony elég szabad utat engedtek télvíz idején a hidegnek, hófúváskor pedig a hivatlanul bekavargó hópelyheknek. Látványnak ugyan érdekes volt a lámpafényben, nappal pedig ugyancsak az ajtórésen beszüremlő napsugárban csillámló hókristályok tündértánca, azok a különös rajzolatú hódűnécskék, amik belőlük képződtek; szívünk szerint azonban szívesen eltekintettünk volna az effajta téli örömöktől. Érdekes módon, egészen másként ítéljük meg az ablaküvegeken megjelenő jégvirágjelenséget. Ennek a természeti jelenségnek különös varázsa mindannyiszor hatalmába kerített bennünket, és sokáig nem hagytuk meggyőzni magunkat arról, hogy azok a mesebelien szép virág- és páfrányalakzatok nem valami tündéri kéz alkotásai. Órákig gyönyörködtünk a természetnek e különös játékában - mintegy megfeledkezve lakószobánk fagypont körüli hőmérsékletéről - és valósággal sajnáltuk, midőn búboskemencénk melegének hatására eltűnt a varázslat. Délutánra, estére kelvén még a legzordabb télidőben is leolvadtak ablakszemeinkről a jégvirágok, de mi ekkor sem maradtunk öröm nélkül. Szalmával is jól be tudtuk fűteni öreg búbos kemencénket, amelynek padkáján körbe ülve jól átmelengettük a napi munka során átfázott hátunkat, derekunkat. Lámpagyújtáskor megvacsoráztunk, és újból elfoglalta ki-ki megszokott helyét a kemencepadkán, és átadtuk magunkat a regényolvasás, illetve -hallgatás örömének. A hosszú téli esték legbeváltabb eltöltési módja ugyanis az volt, hogy az iskolából kölcsönzött regényeket olvasgattuk fennhangon, önmagunk és egymás szórakoztatására. Gárdonyi, Jókai, Mikszáth műveit szerettük a legjobban, de jobb híján elolvastunk mi mindent, ami a kezünk ügyébe került. A Friss Újság, a Pesti Hírlap 10-20 filléres ponyvairodalmát, a Tarka Regénytár "dirr-durr" csemegéit. Ezeknek az estéknek nem annyira az irodalmi "hatása", mint inkább hangulata volt az, ami érzésvilágomban kitörölhetetlen emléknyomokat hagyott. Jó visszaemlékezni a névnapi és disznótoros vacsorák élményeire, a jó szomszédokkal eltöltött kellemes estékre, de az igazi boldogság mégis az volt, amikor kis családunk körülülte az olykor igen szerényen terített asztalt, és falatozás közben elbeszélgettünk napi gondjainkról, terveinkről, örömünkről és bánatunkról.