Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

itt elhelyezett deszkahídlás alatt jutott ki a víz a főcsatornába, amit már kora tavasszal el kellett készíteni, hogy amire az öntözés megkezdődik, jól megülepedve, alkalmas legyen az öntözővíznek a terület legtávolabbi pontjára való eljuttatására. A főcsatornához csatlakoztak az ágyások között futó másodrendű csatornák, amelyekből öntözőkapával nyitottuk és zártuk a víz útját, a növénysorok között előre elkészített sekély barázdákba. Mint látjuk tehát, az életet adó őselemnek a növényekhez való eljuttatása nem volt olyan egyszerű dolog. És akkor még nem beszéltünk magáról a szerkezetet működtető járgányról, amely egyébként jól ismert, egyszerű gépezet volt, amelyet parasztgazdaságainkban széles körben alkalmaztak morzsolok, darálók, szecskavágók, répaszeletelők és egyéb munkagépek meghajtására. A járgány tulajdonképpen egy függőleges tengely körül forgó hatalmas öntöttvas fogaskerék volt, amelynek tetejéhez csatlakozott egy jó 4 méteres farúd. Ennek végéhez kapcsolódott a járgányt vontató ló hámfája. A nagy fogaskerék alatt találtuk a forgásátviteli szerkezetet, amely egy erős acélrúd közbeiktatásával kapcsolódott a vízemelő rendszerhez. Nos, ennek a szerkezetnek a folyamatos működtetésére kárhoztatott lónak az irányítása, felügyelete, pontosabban fogalmazva, hajszolása volt az én főhivatású foglalkozásom kertészbojtár koromban. Mondanom sem kell, hogy az első néhány óra eltelte után, milyen mélységesen untuk lovammal együtt ezt a rémséges monotóniát. Különösen nehéz volt a gyaloglás úgy délidőtájt, amikor a hőséghez az éhség és szomjúság is párosult. Nem is beszélve arról, hogy mit jelentett a járgányozás fáradalma a megtett gyaloglás mérőszámaiban kifejezve. Nézzünk csak egy kis hozzávetőleges számítást: 8 méteres átmérőjű cirkuszi porondunk külső peremén haladt a ló, én pedig szorosan a nyomában, valamivel rövidebb sugarú körpályán. Akárhányszor megpróbáltam leülni a csatorna szép zöld, gyepes peremén, hogy majd onnét nógatom lovamat, az amint észrevette szándékomat, tüstént megállt, és füleit hegyezve várta, hogy kifogjam. Maradt tehát a kényszerű gyaloglás, ami percenként 5 fordulatot számolva is napi 3 ezer kört jelentett a járgány körül. Ez ténylegesen lerótt kilométerben a ló számára 50 - 60 kilométert, számomra pedig, a belső kör előnye szerint, 30 - 40 kilométert jelentett. Jól emlékszem, hogy úgy dél felé, amikor a tűző napon szinte lázas bódulatban vonszoltam magam a járgányrúd mögött, micsoda bizarr ötleteket agyaltam ki a gyaloglás kiküszöbölésére. Egyik képtelen tervem az volt, hogy szerkeszteni fogunk egy kiskocsit, amit a járgányrúdhoz kötünk, és én abban ülve ösztönözhetem lusta jószágomat a folyamatos mozgásra. Máskor azt "álmodtam", hogy lengő ülést szerkesztek, ugyancsak a járgányrúdhoz illesztve, amelyen még kényelmesebb helyem lenne, mint az előbbi kiskocsin. Ezeket a víziókat azután gyorsan el is hessegettem, mivel idővel köztem és a ló között valami különös sorsközösségi, lelki kapcsolat alakult ki, s ennélfogva képtelen lettem volna az említett szerkezetek bármelyikével is kihasználni előnyösebb helyzetemet. A Furi - merthogy így hívták a gazdáék semmi másra nem alkalmas vad, fekete csődörét - valamiképp a szívemhez nőtt. Talán csak azért, mert egyedül engem tün-