Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

időszaka, hanem azért, mert - legalábbis egy időre - nem kell az iskolai és az otthoni kötelesség két malma között őrlődniük. Akkortájt valamivel korábban, június legelején kezdődött a nyári vakáció. Ettől kezdve azután a 8-10 éves gyermek számára is elérkezett a látástól-vakulásig való folyamatos munka időszaka. Különösen érvényes volt ez a kertészgyerekek sorsára, akiknek jóval több dolguk akadt szüleik oldalán a kertészetben, mint például egy libapásztor vagy egy kanászgyereknek. A csatornázás, öntözés, kapálás, a termények folyamatos szedése és a hetipiacra való előkészítése véget nem érő körfolyamatában a család minden tagja megtalálta az erejének és képességének legmegfelelőbb munkaformát. Ebben a családi munkamegosztásban nekem személy szerint a lóvontatású öntözőberendezés üzemeltetésével összefüggésben alakult ki a több évre szóló, testre szabott feladatköröm. Nekem kellett öntözés idején kivezetnem a gazdáéktól a "járgányos" lovat, amely arra volt kárhoztatva, hogy hajnaltól késő estig körbe járjon egy 8 méter átmérőjű porondon, és erejével működésben tartson egy elmés vízemelő szerkezetet. Lóhajtó tisztemhez tartozott a soros ló befogása, beidomítása, annak állandó nógatása és szükség szerinti ütlegelése, munka végeztével való kifogása és hazavezetése. Ez így látszólag nem is olyan nehéz feladat, ha nem tudnánk, hogy milyen hamar megunták ezek a kocsi és eke vontatásához szokott jószágok az állandó körben forgás szédítő monotóniáját. Mielőtt azonban ennek a circulus vitiosus-nak, a vele kapcsolatos emlékképeimnek sorát felvillantanám, nézzük meg kicsit közelebbről, mi is volt ennek az öntözési rendszernek a lényege. A hódmezővásárhely-bodzásparti konyhakertészek a bulgár rendszerű árkos öntözési módszer szerint termeltek. A város bővizű artézi kútjainak vize egy nyitott kanálisban csordogált Bodzáspart, Kopáncs irányában a Tisza felé. Ez, a város néhány üzemének akkor még teljesen ártalmatlan szennyvizével, és az esővízzel kiegészülve, állandó vízkészletet biztosított a bodzásparti konyhakertészek számára. Problémát jelentett viszont az, hogy a csatorna vízszintje és az öntözendő terület szintje között másfél - kétméteres különbség volt. Villanymeghajtású vagy a ma használatos motoros szivattyúknak különböző változatai az adott korban még nem jöhettek számításba. Létezett viszont egy lófogattal meghajtható, igen egyszerű vízemelő szerkezet, amelyet Nóvé Lajos hódmezővásárhelyi lakatos szerkesztett, és számunkra is megfizethető áron hozott forgalomba. Ennek a készüléknek üzembe helyezése előtt szükség volt a csatorna mentén egy hagyományos, téglaburkolatú ásott kútra, amelyet a csatorna fenékmagasságában össze kellett kötni egy beömlőnyílással, a folyamatos vízutánpótlás céljából. A kút tetejét erős deszkapallókkal fedtük le, amely egyúttal alapja lett a szivattyúrendszernek. A szerkezet legfontosabb eleme egy vízszintes tengelyen forgó, sajátosan kiképzett, fogaskerék volt, amely a kútba lebocsátott, jó 10 centiméter átmérőjű vascsőben felfelé irányuló körmozgásba hozott egy végtelenített, erős láncot. Ezen a láncon, kb. 30 centiméteres távolságonként, használt gumiabroncsból kivágott pogácsák voltak rögzítve, amelyek jól illeszkedtek a cső belvilágához, és felfelé haladva maguk fölött emelték a vízoszlopot egészen addig, míg az a felső végén ki nem csordult. Az