Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)
II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK
ringó kompon. Ekkor minden épkézláb ember a víz felejt kifeszített kompkötél mellé sorakozott és a révész vezényszavára teljes erőből húzni kezdte azt. Elszorult szívvel néztük a viharlámpák gyér fényében tovaimbolygó járművet, és vártuk a percet, amikor nekünk kell ott bent a rohanó sötét árral küszködni. Ha szerencsésen átértünk, még mindig hátra volt a folyó medréből való felkapaszkodás semmivel sem könnyebb feladata. Itt ugyancsak a sorstársi összefogás jelentette az egyedüli megoldást, mert a csúszós, meredek kaptatón még a legerősebb fogat sem vitte fel segítség nélkül a kocsit. Ha itt, félúton, erő fogytán megálltak a lovak, ismét kísértett a vízbe zuhanás veszélye, amit csak a legszakavatottabb gyors fékezéssel, "rudas fákkal" való megtámasztással lehetett megelőzni. Legtöbbször hajnalodott, mire valamennyi kertész átkelt a Tiszán. Innét kezdve már megszűnt a szolidaritás. Ütlegeltük, hajszoltuk szerencsétlen, kimerült lovainkat, mert a piacon mindig azok jutottak jó elárusítóhelyhez, akik előbb érkeztek. Ez pedig nagyon fontos szempont volt, mert gyakran még a legszebb árutól sem tudtunk megszabadulni. Volt rá eset, hogy a már többszörösen kimaradt árut ingyen osztogattuk szegényebb külsejű vásárlóknak, hogy ne kelljen újból hazavinni. Ha így sem tudtunk megszabadulni "portékáinktól", nem maradt más hátra, mint a Tiszához érve kiürítettük ládáinkat, zsákjainkat a "kubikgödörbe", az algyői szegénység örömére, akik boldogan válogatták és hordták haza a még fogyasztásra alkalmas zöldséget. így legalább rakomány nélkül nézhettünk az újabb kompátkelés izgalmai elé, na meg azután így otthon, kegyesen azt hazudhattuk, hogy nem jártuk meg hiába a nagy utat. Szegény apám ilyenkor még a szokásos egy pohár söréről is lemondott útban hazafelé, hogy ne fogyjon a kuncogó pengő. A legcsodálnivalóbbnak tartom máig is azt az erőt, ami újból munkára serkentette azt az embert, aki nap nap után veszni látta keserves munkájának gyümölcsét. Elsősorban nyilvánvalóan a nyomor, a család létérdeke, a szülői felelősség - de volt valami más is, amit munkaszeretetnek, a kertészkedés során átélt alkotási öröm élményének tudnék nevezni. A hajdan átélt tiszai kompátkelések emlékképei hirtelen megszakadnak. Már nem figyelem a máskor megcsodált gázmezők égő fáklyáit, nem számolom meg a legújabban felépült szegedi lakónegyed impozáns házóriásainak emeletsorait. Utastársaim szemüket dörzsölik a jól sikerült hajnali pótalvás után, és szétfutnak a nyüzsgő emberáradatban. Sajnálom őket, amiért nem nézték meg a hajnali Tiszát. Tétován nézem az ismerős tere. Mars tér - Marx tér. A hajdani piactér neve csupán egy betűvel változott. A mi világunk alapjaiban. (Békés Megyei Népújság 1982. június 5.) Napi háromezer kör a "járgány" körül Az ötven év körüliek vagy az ennél idősebbek minden bizonnyal jól emlékeznek arra a világra, amikor a kisiskolás gyermekek nem azért várták a nyári szünidő kezdetét, hogy végre megkezdődhet a vidám játék, fürdés és táborozás boldog
