Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)
II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK
Éjszakai átkelés az algyői Tisza-kompon (memoár 1935-ből) Hódmezővásárhelyről Szeged felé suhan a hajnali autóbuszjárat. Kényelmes és elegáns a csupaüveg, szép, sárga "Ikarus". A fűtőtestek meleget, a hangszórók halk zenét sugároznak. Motorunk csendes zümmögése a legkevésbé sem zavarja az út mentén szunyókáló tanyák csendjét. Az utasok közül egyedül csak én nem alszom. Rám törnek e vidékhez fűződő emlékeim, és szívemet a torkomban érzem dobogni. Nem szülőföldem e táj, de itt töltöttem gyermekéveim javát, s ideköt ezernyi emlék. Ennek a mai széles műútnak helyén haladt az a keskeny makadám, amelyen annyiszor kocsikáztunk szegény apámmal - lovainkat nógatva - a szegedi vagy algyői hetipiacra. Még két perc, enyhe kanyar, és már fent is vagyunk a Tiszát átívelő, hatalmas közúti hídon. Legszívesebben megállítanám az autóbuszt és az időt, hogy jól szemügyre vehessem a régen látott, kedves tájat. De sok éjszakát töltöttem el álmatlanul a már akkor is vén fűzfák alatt - pislogó tűz mellett -, sorunkra várva, kompátkelés előtt! Félelmetes, gyötrő éjszakák voltak ezek, de a közben elsuhant majd ötven esztendő átszínezi emlékeimet. Féltem a fekhelyül szolgáló suba alá képzelt vízisiklótól, de talán még jobban a szúnyogok hajnalig tartó inváziójától. Mindennek ellenére, testvéreimmel versengve pályáztuk meg hétről hétre a kocsipásztori tisztéget. Sok kellemetlensége mellett is vonzott bennünket az utazás öröme, de legkiváltképp az algyői, tiszai kompátkelés romantikája. Mert nem csak félelmes, de gyönyörű is tudott lenni a holdfényt ringató éjszakai Tisza. A fűzfák lombsátra alatt szunyókáló, vagy a szúnyogok elűzése miatt gyújtott tüzek körül beszélgető öregek múltat idéző meséje számomra valóságos élmény volt, ezért rendszerint meg sem kíséreltem az alvást, hanem oda telepedtem a beszélgetők közé, és hallgattam a szebbnél szebb tiszai meséket. Ebből az álomvilágból rendszerint éjfél felé szólított el édesapám szelíd szava: "Gyere, kisfiam, mert úgy látom, lassan mi következünk a kompnál!" Zöldségtermelő feles kertészek voltunk e tájon a harmincas években. Termékeink értékesítésének egyetlen módja az algyői, szegedi vagy vásárhelyi hetipiac volt. Ide magunknak kellett szállítani és árusítani a "portékát". A háború előtti gazdasági pangás legnehezebb évei voltak ezek, amikor valóságos tülekedés folyt a piacért. A vélt üzlet reményében minden kertész elsőnek akart megjelenni a szegedi "Mars"-téren; ezért az algyői kompátkeléshez már este megkezdtük a sorban állást. A roskadásig terhelt szekerek agyig jártak az ártér mindig nedves agyagtalaján. Gyakran 4-5 lovat is összefogtak, hogy üggyel-bajjal elérjék a komplejárót. Itt kezdődött azután az igazi haddelhadd! íratlan törvény volt, hogy mindenkinek segíteni kell az előtte levőt. A kompra ereszkedő kocsinak lőcshöz láncolták kerékküllőit, és annyi ember segített a fékezésben, amennyi hozzáférkőzhetett, és jaj volt annak a kocsisnak, akinek ijedős, netán makrancos lovai voltak! Egy rossz mozdulat, és a rakomány gazdástól a vízbe fordult. Sokszor egy óra is eltelt, mire a terhelési határnak megfelelő 6-8 lovas kocsi, 20-30 gyalogos és kerékpáros baj nélkül felsorakozott a mélyen
