Erdész Ádám: A mezőhegyesi ménesbirtok gazdálkodása a két világháború között – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 1. (Gyula, 1987)
A ménesbirtok szántóföldi növénytermesztése — összegzés
A ménesbirtok szántóföldi növénytermesztése — összegzés — A növényféleségenként tárgyalt termeléstörténeti kérdések alapján pontosan rekonstruálható a ménesbirtok termesztés-technológiájának váza, a termelés mennyiségi mutatói alapján pedig kirajzolódnak azok a tendenciák, amelyek egy kimondottan magas szinten gazdálkodó nagyüzem növénytermesztésében érvényesültek a két világháború között. A mezőhegyesi talajművelés gőzekével végzett mélyszántásra alapozódott, a vetőágy előkészítése — nehéz fogas, henger — fogatos erővel történt. Minden növényt sorvetőgépekkel vetettek, e vetőgépek alkalmasak voltak a vetőmag és a műtrágya egyidejű talajba juttatására. Mezőhegyesen zárt magtakarással vetettek; vagy a vetőgéphez kapcsolt vesszőboronával vagy vetés után magtakaró fogassal zártak. A vetésápolás részben fogatos, részben kézi erőre alapozódott. A lókapáknak főként a cukorrépa és kukorica művelésében jutott szerep. A sorkapálást azonban e növényeknél is kézzel végezték. Minden növényt — a gabonától a takarmányfélékig — kézi erővel arattak. A szállítási munkák nagyobb részét mezei vasút, kisebbik részét igaerő végezte. A röviden leírt séma korszakunkban nem változott. Kipróbált a gazdaság új gépeket, kísérletezett új technológiai eljárásokkal — Manninger-féle szántás nélküli művelés —, azonban ezek döntően nem befolyásolták a századfordulón kialakult művelési gyakorlatot.* Nem csökkent az emberi munkaerő szerepe sem. A szélesebb körű gépesítés gondolata az első világháború idején, a munkás kezek fogyatkozásakor merült fel. A háború alatt jelentősen emelkedett is a gépleltár értéke. 1920 után megtört ez a folyamat. A trianoni határok között maradt agrárnépesség fölös számú és olcsó munkaerőt biztosított. A válság hatására szélesre nyíló agrárolló még inkább gazdaságtalanná tette a gépi beruházást. A két világháború közötti helyzetet jól jellemzi az, hogy az igazgatóság minden esetben pozitívumként említette a ménesbirtok által biztosított munkalehetőséget. A háborút követő évtizedben a termelt növényféleségek aránya és összetétele sem változott lényegesen. 1920 után a növénytermesztési ágazat helyreállítása volt a legsürgősebb feladat. A gépek és az igaerő pótlásával ez gyorsan, három év alatt megtörtént. Az 1920-as évek második felében — kedvező konjunkturális viszonyok között — fogalmazódott meg a további intenzíválás követelménye. A növénytermesztés eredményességét a műtrágyázás fokozásával, az ipari növények vetésterületének növelésével, a ráfordítási költségek apasztásával kívánták emelni. 2 E terv megvalósítását a kezdeti lépések után a gazdasági válság megakasztotta. Mint láttuk, nemcsak megállt a lassan induló fejlődés, hanem visszalépés történt: csökkent a gőzekeszántás, visszaesett a műtrágya-felhasználás stb. A rosszabb gazdasági körülmények közé került ménesbirtokot a mezőgazdasági kormányzat még szorosabban az állami mezőgazdaság-politika szolgálatába állította. Nyilvánvaló volt, hogy a gazdasági válság idején kiformálódott új mezőgazdaság-politika csak úgy érhet el sikert, ha az értékesítést szabályozó intézkedések a termelés általános színvonalemelésével párosulnak. E téren kellett a ménesbirtokoknak a korábbinál erőteljesebben közreműködniük. A kormányzat az importált növényi termékek pótlását, 133
