Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

gyon kedvezményes feltételekkel, ötven évre évi ötszázalékos kamattal. Annak ellenére, hogy az alapítványok névleges értéke egyre növekedett, a mérleg tovább rosszabbodott. 1914 őszén hadikölcsönt jegyeztek az alapítványi tőkék terhére, amit újabbak követtek. 1917 elején már 79 415 K. 47 f. volt az alapítványok értéke, de csak 26 177 K. 47 f. állt bankban, 30 276 K-t tett ki a. hadi-" kölcsönkötvény, míg a többi változatlanul az egyháznál és magánosoknál kölcsön található.

112 A háborús pénzromlás két irányban hatott. Kezdtek elértéktelenedni az alapok és alapítványok. 1917-ben például a Toroczkay-alap 48 koronás éves kamatából már egyetlen tanulót sem tudtak segélyezni. 1919. februárjában éppen ezért tíz kisebb alap megszüntetésére vagy összevonására készült javaslat. Másfelől még 1918 tavaszán Baltazár Dezső püspök generális vizitációjakor elhangzott, hogy az 53 070 K. adósság nagyon „bántó jelenség", meg kell szabadulni tőle, amíg „olcsó a pénz". Ez részben sikerült is. Év végére megelégedéssel nyugtázta a presbitérium, hogy az összes „függő adósság" megszűnt, ami azonban korántsem jelentette a pénzügyek rendeződését.

113 Az államsegély kérdésével az eddig is sokszor érintett iskolaügybe ágyazva foglalkozunk, mivel Gyulán ott jelentkezett. Maga az iskolaügy - noha fejezetünk végén kerül sorra - az egyházi élet fontos területe volt, és a kor fölfogása változatlanul hitbuzgalmi feladatok közé sorolta. Az iskolák dolga időről időre feszültséget okozott, mert a népesség növekedése és a műveltség igénye megkövetelte új osztályok felállítását, melléjük tanítói állások szervezését, de azt nem lehet mondani, hogy a presbitérium szívügyeként kezelte volna. Magatartása nem ellenzést takar, jelentőségét elismerték, mégsem alakult ki igazi tétje az iskolának, mert a bővítést és a korszerűsítést mindig terhes pénzügyi gondként élték meg (1854, 1888, 1904). Az sem hatott, hogy - igaz, uradalmi segítséggel - még 1832-ben a katolikusok a volt református oratórium épületét alakították át központi emeletes iskolává. A reformátusoknak hasonlóhoz nem volt anyagi erejük, rendszerint késéssel követték a múlhatatlan szükségleteket. Iskolájuk részei a református városrészben szétszórtan helyezkedtek el, századunk első évtizedében már hat osztály hét tanteremben öt helyen, ugyanannyi tanítólakással egybeépítve. Korszakunk első felének legnagyobb eseménye a „szabad iskoláztatás", azaz a tandíjmentesség bevezetése volt 1855-ben. Az előző évtizedekben a tanítók ismétlődően panaszkodtak, amiért nem tudták beszedni az iskolás gyermekektől járó pénzt és terményt. A presbitérium határozata értelmében ez a járadék megszűnt, és az egyházközség ezután a teljes tanítói fizetéseket magára vállalta. Az új megoldás egyfelől az ingyenesség látszatát keltette, másfelől az egyházi adó kötelezettségének szigorítását hozta magával, ilyenformán a döntés hozzájárult a költségvetés nehézségeinek kialakulásához. Néhány év múlva meg is kísérelték a régi gyakorlathoz visszatérést, de az egyházmegye 1,2 Jkv. V. 29., 137., 156., 195., 221., 252., 305., 334., 423., 113 Jkv. II. 462., 479-483., 532.