Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

zeti beadvánnyal szemben azt a kifogást emelte, hogy azt rendszerint gimnazistáknak szokás tartani, ők viszont Gyulán nincsenek annyian, hogy a templomba be ne férnének a felnőttekkel egyidejűleg. Tehát teljesen félreértelmezte ennek az újonnan jelentkező, életkori sajátságokat megcélzó alkalomnak a lényegét. 1908-bart mégis megindultak minden második vasárnap a gyermekistentiszteletek. Az anekdotikus történetet és az ifjúsággal foglalkozás elhárítását annak hangsúlyozására idéztük, ami más vonatkozásokban eddig is kiderült, hogy a korszak lelkészei sürgető jelek ellenére sem tartották feladatuknak híveik lelki életével bensőségesebben foglalkozni, a családokat, különösen a betegeket látogatni. E kérdés még élesebben vetődik föl, ha tudjuk, hogy a kiegyezés korában a békés-bánáti volt mind területre, mind lélekszámra nézve az ország legnagyobb református egyházmegyéje. A Marostól délre eső felén az első világháborúig újabb református telepek és egyházközségek keletkeztek. Ez volt az a vidék, ahol a századfordulós Magyarország talán legnagyobb társadalmi feszültsége alakult ki, amit többek közt az agrárszocializmus, vallási szekták, nemzetiségi mozgalmak, az öngyilkosság szokásának terjedése jelzett.

70 Bizonyára ebből a helyzetből adódó kihívásra jelentek meg az egyházmegyében különböző teológiai irányzathoz tartozó, nyugati egyetemeket járt érdekes és kiemelkedő lelkészegyéniségek. Éppen azokban az években, amikor Dombi Lajos az esperesi tisztet betöltötte (1902-1913) olyan országosan ismert kollégái voltak, mint az idézett Szeremlei Sámuel történész (Hódmezővásárhely) és a költő Szabolcska Mihály (Temesvár), a liberális teológia neveltjei, másfelől a bensőségesebb vallásosság, egy új korszerűbb lelkipásztori stílus első jelentős képviselői közül az ugyancsak többször idézett Rácz Károly, továbbá elvbarátai, Kecskeméti Ferenc (Békés) és az 1887-ben Gyulára pályázó Szalay József. Az utóbb említett három lelkész - bár eltérő módon - a korabeli átlagnál jóval türelmesebben viszonyult a térítéssel terjeszkedő nazarénusokhoz, baptistákhoz és adventistákhoz, akik ellen egyébként tucatnyi cikk és röpirat került ki az egyházmegye lelkészeinek tolla alól.

71 Az 1860-as évektől a nazarénusok országos viszonylatban fontos központja volt Hódmezővásárhely, az évszázad vége felé a baptistáké Nagyszalonta és Békés.

72 A békési baptista 70 Kósa László: Vallási mozgalmak Dél-Magyarországon az újkorban. Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, 1993. 135-146. 71 Az elsők egyike éppen Szeremlei Sámueltől: A hívő secta terjedésének okai és óvszerei a magyar protestáns egyházban. PEIL 1874. 873-888., 905-915., Garzó Gyula: A nazarénizmus ellen vívott gyomai harc. PEIL 1882. 333-335., 366-370., 394-401., 427-434.; Talán ugyanő - egyébként Dombi atyai barátja és rokona - vagy Tóth József körösladányi lelkész volt a szerzője: Péter és Pál földművesek beszélgetése a baptisták lárvája alá rejtőzködő nazarénusnak szerencsétlen tévelygése felett és Sára asszony közbeszólásai, aki szappan nélkül mosdatja a vízbe kívánkozó pendelyeseket, írta: Népbarát. Gyoma, 1884; Szabó János: Nyílt levél az ev. ref. egyházból kivált nazarénus lelkeknek. Hódmezővásárhely, 1895; az evangélikus Szeberényi Lajos egész könyvet szánt a kérdésnek: Nazarénizmus. Nagybecskerek, 1888. 72 Kiss Ferenc: Magyar parasztpróféták. Bp., 1942; Szigeti Jenő: A békési paraszt ecclésiolák válsága és a baptista gyülekezet megalakulása (1890-1891). „Mert ezt Isten hagyta..." Tanulmányok a