Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Nevezetes látogatók

tér helyeit nagyon olcsóra szabták meg. Nem volt szükség belőlük nagyobb bevételre, de arra is számítottak, hogy az akkoriban még igen kis kultúrigényű publikumot olcsó áron behozhatják a színházba, mely számításuk teljes mértékben be is vált, mert ha nem is zsúfolt, de állandóan jól látogatott nézőtért vonzott a tágas rájcsulba. Ezeket az adatokat javarészben dr. Erkel Rezső orvoson és Farkas Zsigmond volt uradalmi kasznáron kívül Sz. Prielle Kornéliától, a Nemzeti Színház évtizedek hosszú során át legkiválóbb drámai művésznőjétől hallottam és jegyeztem föl. O a nyolcvanas évek elején, téli időben, a Korona Vendéglő kistermében játszó Miklóssy Gyula színtársulatánál vendégszerepelt, és férjével, Szerdahelyi Kálmánnal maga is tagja volt a Havi-Szabó-Kaczvinszky társulatnak. Abban az időben - monda - szó sem volt még, különösen vidéken, szerepkörökről. Mindenki mindenben játszott, amit neki kiosztottak: drámában, népszínműben, operában (operettnek híre sem volt még akkor). Ő maga - Prielle - is, pedig már akkor jeles drámai szende volt, s mint Petőfi egykori menyasszonya - tisztán egy papon múlt, hogy nem lett a felesége is a nemzet legnagyobb költőjének - országos hírrel bírt, népszínműben, operában a kórust is fújta. Rajtuk kívül emlékezete szerint Gyulán volt Molnár György, Feleki Miklós - későbbi neje, Munkácsy Flóra, mint serdülő fiatal lány éppen Gyulán lépett először a világot jelentő deszkákra -, a Pártényi-pár, Kis Soma táncoskomikus, de játszottak maguk a direktorok is. A színi vakációra Pestről hazajött Erkel Ferenc karmesteri dirigálásával fényes előadásban játszották Meyerbeer Prófétáját is Schodelné opera-primadonna felléptével, ő különben már 1849ben, Világosig hónapokon át Jókainé Laborfalvi Rózával Gyulán lakott Erkel Rezső orvosnál. Prielle, visszaemlékezése szerint maga is énekelt az opera kórusában. Egy nagy derültséget keltő szenzációs előadásról is megemlékezett a művésznő. Egyik este a műsorról különben már régen lemaradt rémdráma került színre. Kaczvinszky - aki mellesleg írva, közkórházunk feledhetetlen emlékű jeles műtőorvosának, dr. Kaczvinszky Jánosnak nagyapja volt - egy előkelő beduint játszott, aki a cselekmény szerint az utolsó felvonásban sivatagba jut, és a szomjúságtól végkimerültségben vergődik, amikor a véletlenül mellette levő oázisból hirtelen vízsugár szökken fel, amelynek láttára a beduin fektéből végső erejével lassan felemelkedvén, két karját égre emelve, hálatelten rebegi: „Köszönöm ezt neked, óh Mohamed!" Hogy a cselekményt a publikumnak megérthetővé, a felszökellő vízforrást szemlélhetővé tegyék, egy színházi szolgát a magas színpad alá bújtattak, egy deszkán lyukat fúrtak, és a szolgának az adott végszóra a levitt kézi fecskendőből vízsugarat kellett felspriccelnie. így is történt, csak az volt a végzet, hogy Kaczvinszky a játék hevében éppen a fatális lyukra roskadt, és amikor a spriccelés megtörtént, úgy ugrott talpra, mintha vipera csípte volna meg, és ahelyett, hogy két karját az égre emelve s áhítatos fohászt rebegett volna, felugrott, kezével a belucskolt ruhadarabjához kapott, és dühösen ordított fel: „Köszönöm ezt neked, óh Mohamed!" A közönség pedig, amely nem láthatta a feltörő vízsugarat, egészen megrökönyödve fogadta Kaczvinszky érthetetlen kézgesztusát és haragos felordítását. Mi azonban -