Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

kapacitálni, a szót kimondta, és aki őt ösmerte, cseppet sem csodálkozhatott, hogy annak mindenáron ura maradt. De volt rá egyéb oka is. Nevezetesen: mint Tisza Kálmán politikai ellenfele - amely érzülete azonban a koalíció uralmakor fiával,Tisza Istvánnal szemben, akinek híve lőn, megváltozott -, mint az Apponyi vezérlete alatt álló mérsékelt ellenzék legbefolyásosabb tagja, az érett gyümölcsként ölébe hulló újabb gyulai mandátum helyett nehezebb kerületet akart pártjának szerezni. Székudvari uradalma révén mint Arad megyei virilis (mellesleg írva Esterházy és Festetics hercegek után akkor az ország harmadik legnagyobb adófizetője) Arad vármegyében a kisjenői kerületben vállalt jelöltséget, ugyanakkor pedig a magáén kívül még két mérsékelt ellenzéki politikusnak is szerzett a szentannai és pécskai kerületben mandátumot. Ez volt a revánsa a szabadelvű Károlyi Tibor gróffal szemben. Hogy ez, az általa fedezett óriási választási költség mellett is mennyire nagy dolog volt, azt csak az méltányolhatja, ki az akkori politikai viszonyokat ösmerte. Sokan csaknem lehetetlen feladatnak tartották aTabajdi Károly főispán erős kormányzata alatti Arad megyében az ellenzéknek, pláne az Apponyi-pártnak három mandátumot szerezni. Vfénckheim Frigyesnek azonban sikerült, ami méltán keltett országos szenzációt. De Gyula városára ez is nagy csapás lőn, mert a gróf minden politikai összeköttetést megszakított Gyula városával, sőt a vármegyével is, melynek pedig első virilise volt, de eme tisztéről lemondva, azután élte végéig Arad vármegyében gyakorolta virilis jogát. A Terényi—Csatár választás az T892. évben Ha a Beliczey-^Xènckheim választás következményeire vonatkozólag a legvégzetesebb hatású, a Víéncklieim-Kxivácsy-féle a legkedélyesebb, a Terényi Lajos és Csatár Zsigmond között lefolyó, a legizgalmasabb képviselőválasztás volt Gyula városában. Magyarország, az egész világra vonatkoztatva, a legnagyobb szónokokat produkáló nemzetek közé sorolható. A halhatatlan Kossuth Lajos világszerte a legkiválóbb szónoknak volt elismerve, a közelmúlt történetében ugyanilyennek tekintették Apponyi Albert grófot is. De mindketten, és rajtuk kívül Deák Ferenc, Eötvös József báró, Szilágyi Dezső és még sokan mások is, klasszikus szónoknak értékeltettek csupán, és a szó szoros értelmében véve nem voltak népszónokok. 1848-ban Besze János, 1867 után Németh Albert számított népszónoknak. Különösen utóbbi tudott a „nép"-re hatni, különleges, sajátlagos szónoki metódusával. Németh Albert azonban emellett úr is volt; a hordón állva nem hízelgett egy szóval sem a hallgatóságnak, sőt korholta, ostorozta azt, de olyan tőrőlmetszett magyar népies zamatossággal, hogy a tömeg nem tudta magát hatása alól kivonni, ellenállhatatlanul behódolt neki, tüskön-bokron át követve, és szavazott rá, mint a parancsolat. Egészen más beszámítás alá eső szónok volt Csatár Zsigmond, a tüskés, bozontos arca után „vén sün"-nek nevezett férfiú a demagóg „nép"-szónok