Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

Világosnál ugyanis a Görgey parancsnoksága alatt álló negyvenezer főnyi honvédseregnek csupán a legénysége - közembertől őrmesterig terjedő része tette le a fegyvert. A tisztikar - tábornokoktól kezdve hadnagyokig - megtartotta kardját. A tisztikart - mintegy ezernégyszázan voltak - az oroszok Világostól Kisjenőig hozták. Ott a csapat kétfelé vált. Az egyik Nagyzerinden és Hlyén keresztül Sarkad felé, a másik pedig Kisjenőtől Székudvar, Nagypél és Gyulavarsánd felé menetelt, és mind a két csapat augusztus 19-én érkezett Gyulára. A honvédtisztekkel együtt három orosz lovasezred jött Gyulára. A Magyarországra vezényelt 200 000 főnyi orosz seregnek ez a három lovasezred volt a színe-java. Ama nagyon kevesen, akik még mint kortársak erre visszaemlékeznek - s bizony a kilencven esztendőn felül járnak -, emlegetik, hogy az egyik ezred lova csupa pej, a másiké csupa szürke, a harmadiké pedig csupa fekete szőrű volt. A muszka tisztek nagy része cserkesz volt, és ez is egyik magyarázata annak, hogy tüntető rokonszenvet mutattak a honvédtisztek iránt, emellett pedig a legnagyobb fegyelmet tartották a muszka legénység fölött, úgyhogy ittlétük alatt a legkisebb atrocitás sem történt. Csupán ezt a szempontot véve, az oroszok Gyulán nem rossz emléket hagytak maguk után. Az oroszok Gyulára való bevonulása - amint az érthető - nagy izgalmat és mély szomorúságot keltett a város vegyes ajkú, de egyaránt hazafias lakossága körében. Énekelve vonultak be a reggeli órákban a mai Nagyváradi úton és Kossuth Lajos utcán keresztül. A piac akkor és utána még két évtizedig nem az Erkel téren, hanem a Békésmegyei Takarékpénztártól a kastélyig terjedő úton és téren tartatott. Tragikomikus epizód volt, midőn egy muszka katona a mai csendőrlaktanya előtt kivált a sorból, és magasra emelt dzsidával az akkor ott álló kerekes kút mellett álldogáló kofának vágtatott - a halálra rémült asszony azt gondolta, hogy őt akarja felnyársalni, de a muszkának békességesebb célja volt, nevezetesen, a kofa által árult görögdinnyét szúrta fel a puskára, ami a rémület után közderültséget keltett a piaci bámészkodókban. Hazafias érzelmű lakosságot írtam - ezek közé sorolható az akkori gyulai románság is, amely derekasan kivette részét a szabadságharcból: számarányukhoz képest voltak közöttük annyian honvédek, mint a magyar- és németajkúak között. De persze jutott közülük az aljába is. Ezek azonban nagyon megjárták. Az oroszok közeledésének hírére néhány román atyafi ugyanis felfedezni vélte a közöttük fennálló atyafiságot, és hangos „vinye tátá noszt" (jön az apánk) kiáltásokkal elébük vonultak a remetei hídig, ahol az út közepén térdelve hódoltak előttük. Az országutat széltében elfoglaló oroszok élén lovagló főtiszt nem értette ezt, és gesztusokkal próbálta őket felállítani, de midőn ez a próbálkozás eredménytelen maradt, haragra gyulladt, és alaposan végigvert rajtuk kancsukájával, úgyhogy ordítva szaladtak vissza a közönség nagy kárörömére a város felé. Nem is lehetett őket az oroszok Gyulán tartózkodása alatt mézeskaláccsal sem házukból kicsalni, s holtukig éreztette velük mindenki torkukra forrott csúfságokat. A „vinye tátá noszt" pedig évtizedeken át szállóige volt Gyulán. Az orosz tisztikar, amelynek vezetője Anrep tábornok volt, a grófi kas-