Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

rajtam kívül csak dr. Follmann János, a gyulai ügyvédi kar érdemes nesztora és dr. Zöldy János, vármegyénk aranydíszoklevelű, köztiszteletben álló főorvosa. Más senki se. Vajda Pétertől, a szarvasi főgimnázium országos hírű igazgatójától, Győry Vilmos egykori orosházi evang. lelkésztől és Székely (Nuszbek) Sándortól eltekintve - akiket azonban nem születésüknél, hanem itteni működésüknél fogva mondhatunk csak magunkénak - Szakái Lajos volt és maradt mind e mai napig Békés vármegye legkiválóbb poétája. Költészete kizárólag népdalok írására szorítkozott. De ezekben annyit és olyanokat produkált, hogy méltán sorakozik velük Arany, Tompa s - akinek különben testi-lelki barátja volt - Petőfi népdalai mellé. De ezeket is megelőzte, s így úttörőnek mondható e téren, mert hiszen első népdalát már 1833-ban írta. Szakái Lajos elemi iskoláit a falusi gyerekekkel járta, gimnáziumba pedig Mezőberénybe, majd Debrecenbe ment, hol a nyelvészeti, költészeti és bölcsészeti folyamokat kilenc év alatt végezte. 1835-ben az eperjesi kollégiumba ment jogi tanfolyamra, és ott az ifjúsági nyelvmívelő társaságnak, unokatestvérével, az Aranytrombita jeles szerzőjével, Sárossy Gyulával (akivel, a sors játékából, egy évben és egy napon láttak két testvéranyától napvilágot), egyik mozgató lelke és munkás tagja, egyszersmind főjegyzője is volt. A jogi tanfolyam bevégeztével joggyakorlaton először Debrecenben a kerületi, majd Pesten a királyi táblánál összesen négy évet töltött. Az 1839-i országgyűlésen pedig báróVíenckheim Béla, Békés vármegye követe oldalánál, mint magánírnoka, nem annyira a szokott diktatúrái másolással, mint a kerületi és országos ülésekről magánjegyzetek és a rendes naplóvitelnél megbízva működött. A pozsonyi országgyűlésen tartózkodása alatt írta legsikerültebb népdalai egyikét: a Megkövetem a téns nemes vármegyét, hallgassa meg egy szegény lyány kérését kezdetűt, amely a vidéki és tájszínezettől egészen ment s tisztán lélektani motívum körül forogva, legszebb dalainak egyike. Ugyanott a Legátust, egyik kitűnő példányát a naiv dalnak, a Ragyás legényt, Szőke leányt, Menyasszonyt stb. megannyi szép és sikerült dalt, amelyek csakhamar elterjedtek, átmentek a nép ajkára, s könnyűségük, természetes folyásaik és népies zamatuk által az irodalomban is méltó feltűnést keltettek. Erdélyi János, a már akkor kitűnő esztétikus és költő, a népköltészet különös kedvelője s ismerője 1842-ben Szakái Lajost, régi barátját, Gyulán meglátogatta. Az egyszerű költőt - aki a nép között élve és magát azzal egészen azonosítva, igénytelenül költötte egyszerű szép dalait - válogatott dalai kiadására ösztönzé. Pedig ez az ösztönzés nem könnyű feladat volt. Szakái ugyanis hihetetlenül szerény ember volt. „Nekem nem kenyerem, nem is tanult mesterségem a versírás, sőt életemben azzal egészen ellenkező közhivataloskodás, majd gabonakereskedés volt és ma is a foglalkozásom - írja 1868-ban -, bár ifjúkoromban nem egyszer próbáltam erővel is visszatartani magamat a versírástól. Mindezek dacára élt mégis bennem egy erősebb hajlam, egy természetes ösztön, amely bizonyos életmozzanatok és viszonyok szellemi hivatása alatt bennem meleg szenvedéllyé fokozódván, írnom és írnom kell, mert nem írnom