Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

szalontai birtoka - híres fekete szőrű sertéseiből - 4-5000 darabot hajtatott fel, Xtënckheim Krisztina grófnő összes uradalmai rendszerint 10 000 darabos sertésfelhajtással szerepeltek. Miniszterelnöksége előtt Tisza Kálmán, majd amikor a geszti gazdaság kezelését átvette gróf Tisza István, akkor ő, továbbá gróf Károlyi Tibor és gróf Károlyi Sándor állandóan eljöttek személyesen is a vásárokra. Ami a sertésár-alakulást illeti, az mindig kiszámíthatatlan volt, és minden előzetes kombinációt lehetetlenné tett. A gyulai vásárt megelőzte a szintén nagy, de a gyulai mellett eltörpülő debreceni vásár. Az ott kifejlődött árak egyáltalán nem irányították a gyulai árakat. Gyakori eset volt, hogy Gyulán sokkal magasabbak vagy alacsonyabbak voltak a sertésárak, mint Debrecenben. A vevők, köztük a legnevesebb kőbányai, győri sertés-nagykereskedők sokszor kartellt kötöttek egymással, hogy milyen árat adjanak, de jöttek külföldről, nevezetesen Drezdából, Münchenből, Nürnbergből, Zürichből és máshonnan külföldiek, és a vásár kezdetén pár pillanat alatt romba dőlt a kartell. Úgy is, hogy sokkal drágábban, úgy is, hogy lényegesen olcsóbban tudtak vásárolni. Az árhullám pedig igen gyakran szédületesen nagy volt, akár felfelé, akár lefelé, mázsánként - akkor még font- és mázsaszámítás volt - 10, 20 forint [sic!], sőt azon felül is. A hetvenes években megtörtént, hogy Vvènckheim Krisztina grófnő uradalmai egy Pál-napi vásárra nem hajtották be Gyulára a sertéseket, hanem pár nappal előzőleg otthon adták el. Amint azután kitűnt, a vásáron százezer forinttal többet kaptak volna értük. Ennek következménye az volt, hogy a kígyósi uradalom sertéseit nem adták el többé otthon, hanem behajtották mindig Gyulára. A téli vásáron, forintokban számítva, milliókra rúgott a forgalom. A kereskedők óriási pénzt kerestek vagy vesztettek. Eme nyereség és veszteség hatása alatt nagy kártyacsaták zajlottak le a Magyar Király fogadóban, amelyet tulajdonosa, néhai jó emlékű Herodek Lipót vendéglős emeletesre épített fel nagy vásári keresetéből, amelynek zömét a kártyapénz adta. Monte-Carlóban nem volt olyan forgalom ezeken a napokon, a nyereséget és a veszteséget illetően, mint a Magyar Királyban, vagy amint nevezték, a Herodekben a sertésvásárok folyamán. A tavaszi vásáron már kisebb volt, bár még mindig ezrekre rúgott a sertésfelhajtás, de annál nagyobb lett a szarvasmarha-forgalom, nevezetesen 3040 ezres, sőt azon felüli. A vásártér zsúfolásig megtelt, ami nagy szó volt, mert akkor a tér sokkal nagyobb volt a mostaninál. Hozzátartozott ugyanis a most patronátusi célt szolgáló Fütyöri-puszta is, mely maga harminc holdnyi. A legtöbbet Biharból, Szilágyból, Erdélyből - onnan még a Székelyföldről is - hozták. A zömöt a növendékmarha, az egy-két esztendős borjú képezte. Ha esős tavasz volt, a felhajtott borjúállomány jó áron elkelt az utolsó darabig. Különösen a közeli és messze vidéki, közöttük a dunántúli s felvidéki uradalmak, szeszgyárak voltak a vevők, de sokat vettek külföldre is. A tavaszi vásárra volt a legnagyobb a szerszámfa-felhozatal. Az Erdőhátról, a Lunkából, a bihari és erdélyi hegyekből száz meg száz szekéren hozták magyarok, románok a sok létrát, dézsát, vályút és egyéb faneműeket, nemkü-