Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)

Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái

máshelyét, hanem prédikációk szerkesztésével akart foglalkozni. Amikor mégis enged gvárdiánja unszolásának, az első gyulai napok mintha igazolnák: a világ nem kecsegtet semmi jóval. Szabadulni szeretne innen, visszamenni a kolostorba. Ez*után bekövetkezik az, amitől titokban félhetett. Harruckern jóindulatát elnyerve a gyulai tartózkodás nagyon kellemessé vált. Antonius atya új életre éledt, és már nem vágyott vissza a kolostorba. A látszólag sikeresen elfojtott törekvés tehát föléledt, hogy azután szinte minden évben új megerősítést kapjon, hiszen a megoldatlan konfliktushelyzet tartósuk. Antonius atya úgy látta, megnyílt előtte egy más élet-lehetősége, amelyet szerzetes volta zár el előtte. A „vidám szerzetes" tehát két ellentmondó szükséglet között őrlődött, megszenvedte a kettős életűség konfliktusát, kétféle eltérő életmód, értékrend ütközését. A vágyott élet és ideál, amely egy-egy pillanatra kézzelfogható valóság volt számára, szembekerült a szerzetesi élet hétköznapi valóságával és rendje interiorizált normáival, eszményeivel, azonosulás és elutasítás viszonyulásai összeütköztek. A túlsúlyra jutó elutasítás, tagadás azonban nyíltan nem fejeződhetett ki. Miközben az arisztokrata élet iránti vonzalmát igazolhatta (a szentesítés vázolt eljárásaival) és kifejezhette, a szerzetesség értékeinek ezzel összefüggő kiüresedését, végső soron a szerzetesi élet elutasítását, illetve konfliktusa lényegét direkt módon nem verbalizálhatta - önmaga számára sem. A tartósuló, megoldatlan konfliktushelyzet következtében pedig olyan tudati folyamatok indulhatnak be, amelyek mechanizmusát, lényegi összefüggéseit az egyén nem képes megérteni, tudatosítani, így kontrolljára és befolyásolására sincs lehetősége. Az elfojtott törekvés ugyanis tovább él a tudattalanban és „táplálékot" kereshet magának, amelyet valamilyen szimbolikus helyettesítőben (pótképződmény) találhat meg. Antonius atyának a szerzetességgel szemben megnyilvánuló ambivalens érzelmei az állatokra, illetve - a szimbólum és jelöltje között a ferences eszmevilágban már amúgy is kínált kapcsolat eredményeként - á madarakra helyeződtek át. Az elfojtás következtében a szimbolikus helyettesítőhöz bontakozik ki ambivalens viszonyulás, amelyben éppen az ellenséges érzelmek, szadisztikus hajlamok jutnak túlsúlyra. Az elfojtott törekvés szimbolikus kielégítése azonban nem hoz megoldást az egyén számára. Ugyanis „a felettes-én szigora arról nevezetes, hogy a kifelé irányított agressziót az én felé fordítja, hogy jobban bünteti ... az elfojtottat, mint a tudatost."

128 Ennek megfelelően a madárházban vergődő ponty önbüntető szimbólumként értelmezhető, amelyet Hueber felettes-énje, bűntudata hozott létre. Ugyanez jut kifejezésre az üldözött vadász történeteiben is. Antonius atya tollát nem tudatos sémák, az elfojtás mechanizmusai is irányították, ezáltal elfojtott törekvéseit önmaga előtt is fölismerhetetlenül, „transzformáitan" verbalizálja: humoros, tréfás hangnemben és (vagy) érzékletes megfogalmazásokban, képekben (metaforák, hasonlatok, amelyeknél képzelete óhatatlanul a madármotívumok felé navigálja). A madaraktól űzőbe vett vadász mulatságos, a fordított világ sémáját fölidéző történetében egyben szo216