Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)
VI. fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920
és bár gyakorta nem tartották be, érvényben volt az a rendelkezés, ami tiltotta, hogy valakit ott válasszanak rendes lelkésszé, ahol közvetlenül megelőzőleg káplánként vagy mint időközi lelkész működött. Gonda mindezt kivárta, leküzdötte, és az abszolutizmus új rendelkezéseinek megfelelve, ajánló leveleket szerzett a megyefőnöktől, a földesúrtól, a magyargyulai főbírótól, két tanácstagtól. Mindezt azért részletezzük^ mert hét év múlva olyan súlyos ellentétbe bonyolódott a gyülekezet egy részével, hogy a püspöki kérésre Gyulára utazó esperes karácsony előtt két nappal mondatta le. 15 Ám sem a presbiteri jegyzőkönyvekből, sem az egyházmegyei iratokból nem derül ki, mi lehetett valójában a vétke. Az utóbbi kétszáz esztendő gyulai lelkészei közül róla tudunk legkevesebbet. Alakja nagyon halványan rajzolódik ki előttünk. Lehet, hogy viselkedését nem kedvelték, noha megtapasztalhatták előbb is. Súlyos bírálatok hangzottak el lelkészi képességeit illetően, de a hívek részéről szintén csak utólag. Az viszont igaz, hogy 1854-ben az egyházmegye nem hagyta jóvá lelkésszé választását, ugyanis vizsgáztató testülete elégtelennek ítélte fölkészültségét. Akkoriban éppen vitatták, ki szentelje a lelkészeket, az ezt a feladatot hagyományosan ellátó egyházmegye vagy a jogot magához vonni kívánó egyházkerület. Gonda az utóbbihoz föllebbezett, és az agg Szoboszlai Papp István szuperintendens kitűnő minősítéssel fölszentelte. 16 Rendre fölmerült ellene a vád, hogy anyagilag tönkre tette a „gyulai fényes egyházat". Csakhogy visszakeresve a jegyzőkönyvekben, kiderül, hogy az egyházi pénztár az általa kezdeményezett nagyobb beruházások és költséges vállalkozások előtt sem mondható rendezettnek, és bár a döntéseket az abszolutizmus kényszeréből rendszeresen mint „elnöki határozatokat" jegyzőkönyvezték, azokat sosem egyedül hozta. A nagyobb pénzösszegeket felemésztő kiadások egyike sem tűrt további halasztást. A népességnövekedés megkövetelte a „külső vegyesiskola" felállítását és új tanítói állás szervezését, amiről egyébként már 1846-ban határoztak. Az esedékes templomrenoválás mellett a toronysisakot teljesen újra kellett ácsolni. Csakhogy a társadalmipolitikai válságot átélő hívek, akiknek párbérfizető készsége amúgy is lanyhult, nem tudták elviselni, hogy a költségek fedezésére külön adót fizessenek, majd ennek szintén akadozó folyása miatt az egyház kétszer is kölcsönt kényszerüljön fölvenni. Mindehhez még a „szabad iskolázás", azaz a tandíjmentesség bevezetése is járult. 17 15 Jkv. III. 50-56.; TtREL I. 29- i- 56. d. 188., 192. - A tiszántúli református egyházkerület 1826ban rendelkezett arról, hogy káplánok ne lépjenek principálisaik örökébe (Barcsa III. 162166.). 10 TtREL I. 29. i. 56. d. 214.; 57. d. 286.; Jkv. III. 156-157. 17 TtREL I. 29. i. 56. d. 196.; Jkv. II. 370., 380-381.,411-413-, 423-424., 434-435-, 436.
