Kereskényiné Cseh Edit: A gyulai zsidóság és a vészkorszak. Dokumentumok - Gyulai füzetek 6. (Gyula, 1994)

Visszaemlékezések

vízbe. Elindult visszafelé a kocsi, de még hátul csöpögött a víz. Mentek utána a szomjas nők és próbáltak még néhány cseppet felfogni. A sofőr mellett volt még valaki, az levette a halálfejes derékszíját és azzal ütötte a néhány vízcseppre sóvárgó nőket. Fizikailag nagyon sokan legyengültünk. Skarlátjárványra emlékszem, főként a fiatalok között terjedt. Mert néhány 14-15 éves, a fejlettebbek, idekerültek. Például a Diósi Julcsi lánya, Hanni, Schlésinger Hanni. Ő is skarlátos lett, elvitték, de meggyógyult és haza is jött. Teljesen kifürkészhetetlen volt, hogy kit gyógyítottak meg és kit pusztítottak el. Egy barakk volt kijelölve kórháznak, reveirnek nevezték. Inkább gyengélkedő volt, nem zajlott le különösebb orvosi kezelés. Azok a foglyok kerültek oda, akik már a Zahlappelnál sem tudtak állni. Mert bizony voltak olyanok, akik képtelenek voltak megenni a kosztot. Aki pedig nem evett, menthetetlen volt, többnyire elpusztult. Ezt a bizonyos gyengélkedő barakkot időnként kiürítették. Ún. Blockspárre volt, ami azt jelentette, hogy mindenkinek be kellett menni a barakkjába, bezártak bennünket. Jött egy teherautó, amelyre a hullákat, haldoklókat felrakták meztelenül, és vitték a gázba. Semmi egyéb más táplálékhoz nem lehetett jutni azonkívül, amit adtak. Még fű sem volt. Semmi gyökér, vagy bármi rágcsálható. Csak úgy lehetett plusz élelemhez jutni, ha a mások által meghagyottat ettük meg. Aki életben akart maradni, annak ezt kellett tennie. Rettenetes finnyásságom ellenére - bár eleinte megnéztem, ki hagyta ott - megettem a maradékokat. Csak azok maradtak életben, akik ezt megtették. Éhen halt, aki képtelen volt elfogyasztani azt a borzalmas ízű és halmazállapotú, undorító valamit, amelyet szívni kellett, hogy a szájunkba kerüljön. Evőeszközünk nem volt, de még egy darab fát sem lehetett találni, amiből kanalat eszkábálhattunk volna. A rajtunk viselt ruhán kívül semmi egyebünk nem volt, de nem is lehetett. Fehérneműnek kaptunk egy gatyát madzaggal, egy vászonkombinét, meg egy ruhát. Néhányan a kombinéjukból letéptek zsebkendőnek való darabot. Elvették. Mindig voltak kutatások, ellenőrzések, egy darab rongy sem lehetett nálunk. Megkérdezheti, hogy a nők... Állítólag nem adtak semmit, hanem az életmód miatt szűnt meg a menstruáció. Akinek véletlenül megjött, az bizony kínlódott. Amikor visszajöttünk, újra rendeződött minden. Bár én úgy gondolom, csak adhattak valamit az ételben. Terhes nők nem voltak a barakkban. Az Auschwitzba deportált és a válogatásnál életben hagyott gyulai nők mind ide kerültek. Az internáltakat, pl. Glanzberger Terézt, Lebovitsnét, aki internálás után került a táborba másik táborrészbe, priccses, mondjuk úgy, hogy komfortosabb helyre irányították. Auschwitzban mi nem dolgoztunk. Még a nyár folyamán elkerültünk innen. Időnként azért sorakoztatták az embereket, hogy munkára válogas-