Kereskényiné Cseh Edit: A gyulai zsidóság és a vészkorszak. Dokumentumok - Gyulai füzetek 6. (Gyula, 1994)

Visszaemlékezések

Rettentő szélsőséges időjárású területen feküdt a tábor. Hajnalban olyan hideg volt, hogy mint a birkák, bújtunk össze. Az egész tömeg állva imbolygott az álmosságtól, hidegtől. Aztán jött a sorakozó, az a bizonyos „Záhlappel", ahol megszámoltak bennünket. Ha nem stimmelt a létszám, újrakezdték. Ez naponta többször megismétlődött. Napközben nem mehettünk be a barakkba még szakadó esőben sem. Bármüyen volt az időjárás, kinn kellett maradnunk. A talaj ingoványos volt, mintha gumin lépkedtünk volna. Délután viszont nagyon korán bezavartak lefeküdni, pedig akkor talán jobb lett volna még kinn lenni. A ki- és bekergetések mindig verések közepette zajlottak le. Éjszaka nagy problémát jelentett a szükséglet elvégzése, mert be voltunk zárva. Két barakk között képeztek latrinát, oly módon, hogy ládákat helyeztek egymás mellé. Tetejükön kerek lyuk volt, belsejükben egy-egy vödör. Klórmeszet bőségesen használtak, arra nagyon ügyeltek. Mivel kevés volt a vödör a nagy létszámhoz képest, így aztán odaállt a sor végére az is, akinek akkor éppen nem kellett. Ha teli lett a vödör, annak kellett kiemelni, elcipelni és beleönteni a gyűjtőbe, aki éppen használta. A gyűjtő tartalmáért időnként férfiak jöttek át a férfilágerből, négykerekű, fedett szekérrel. A férfifoglyok drótnál fogva húzták a szekeret, amelyből ki-kiloccsant a tartalma. Ez általában a késő délutáni órákban zajlott le. A kordét húzók között néha felismertem gyulai férfiakat. Éjszakára bezártak bennünket. Azok a bizonyos lábasok, amelyekből étkeztünk, ott voltak a barakk végében, egy kisebb, elkülönített helyiségben. A barakk másik végében laktak a kapók, Blockáltesték. Mivel az edényekhez hozzá lehetett férni, bizony előfordult, hogy éjszaka abba végezték el egyesek szükségletüket. Aztán másnap volt, aki abból evett. A harmadik és negyedik barakk között csordogált egy kicsi ér, pataknak nem lehetett nevezni. Nagyon kevés víz volt az alján. Nos hát, ha azt alkalmunk volt megközelíteni, akkor egy fazékkal szedtünk onnan vizet, a latrináról loptunk klórmeszet. Öten is megfürödtünk abban a fazék vízben, a szabadban. Ivóvizünk egyáltalán nem volt. Általában naponta jött egy lajtoskocsi, amelyet egy rettentő kegyetlen SS sofőr hozott. Az egyik barakk mellett volt egy nyitott, rozsdás medence, ahová beengedték a vizet. Ezt a vizet tulajdonképpen az edények az edények mosogatására szánták. Ki volt jelölve, ki mossa el az edényeket a „ sűrű ételek" után. Ha tea volt, talán nem is kellett mosogatni. A medence fölé kiírták: tífusszal fertőzött, nem iható. Ezzel aztán senki sem törődött. Amikor a sofőr kezdte a vizet a tartályba engedni, megindult a harc. Edényünk nem volt, hiszen azokat elzárták, így aztán marokkal, kézzel, fejjel, ki hogy tudta, mint a kutyák lefetyeltünk. Hatalmas tolongás, tulakodás volt, bele is estek néhányan a