Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Wald Emília (Békéscsaba)

halott is volt. Sokan az úton estek össze, de a többség a lágerban, a priccsén halt meg. Halottaskamraként a szeneskamra szolgált. Ha több halott összegyűlt, időnként temettek. Volt úgy, hogy két halottat tettek egy koporsóba. A kemény, fagyos földben sokszor csak fél méterre tudták kiásni a sírt. Nekem is ki kellett kísérni egy jó barátnőmet. Ma is meg tudnám mutatni, hol van a temető. Egy évig nem írhattunk és nem is kaptunk levelet. 1946-ban írhattunk először. Az étkezés a "konyhán" történt, külön épületben. Káposztaleves, buris volt általában soron, az olajos cékla már ünnepi eledelnek számított. Időnként kis, apró halakat is kaptunk: meglehetősen undorító volt. Krumplit évszámra nem láttunk. A második évtől némi fizetést is kaptunk. A pénzen ezt-azt vásárolhattunk a láger előtti bazárban. (Közben a lágert bekerítették; aki kiment a bazárba, az a számbilétáját leadta: ez jelezte, hogy kint tartózkodik.) Hogy mit lehetett vásárolni? Kevéske tejet, tökmagot, néha egy darab kenyeret. A hivatalos fejadag egyébként bányászoknál 1,20 kg kenyér, a többieknél 70 dkg kenyér volt. Az időnkénti szabadnapon később bemehettünk a városba is. Villamoson is utaztunk. Volt olyan sorstársunk, akit a villamoson raboltak ki: kivágták a zsebét és úgy szabadították meg néhány rubeljétől. A városi piacon folyt a cserebere; többen eladták a munkaruhájukat is. A piacon hazárdjátékot is űztek; a mieinket azonban ott rendszeresen becsapták. A Gyuláról 1945. január 10-én elinduló szerelvény említett másik fele Novosahtyinszkba ment, az 1602. sz. lágerba. Volt család, amelynek egyik tagja Sahtiba, a másik tagja Novosahtyinszkba került. Novosahtyinszkban sokkal rosszabb volt a helyzet. Jó egy év után volt alkalom először, hogy kölcsönösen meglátogassuk egymást. Említettem már, hogy a csapatokat mindig el kellett kísérnem a váltásra, ellenőrizni a létszámot. Alig jártam meg az utat a bányáig és vissza, ismét indulhattunk. Visszafelé a bányától sokszor egyedül kellett jönnöm gyalog, egy erdőn át: félelmetes volt. A lágerban alighogy lefeküdtem, ismét keltettek: jött a váltás, reggeliztetés, sorakozó; így is könnyebb volt a sorom. A bányában kétszer jártam egy-egy tiszt kíséretében. Igen huzatos liften 700 m mélyre kellett leszállnom. A csillék lejtőn mozogtak fel s le. A tárnák egyike másika 60-70 cm "széles ill. magas" volt, szerencsétlen társaim fekve-kúszva lapátolták, csúsztatták a szenet a csillékig. A csilléket aztán csiga húzta a lifthez. Bizony voltak sokan, akik ott dolgoztak nap mint nap. A magyarok igen jól dolgoztak; volt élenjáró brigádunk is; ők némi cukor - prémiumban részesültek. Csabáról 27-en indultunk Gyulára. 7 főt Gyulán kimentettek a sorból, egy pedig Lőkösházán meglépett a vonatról. Jól emlékszem a lövöldözésre; a szökés azonban sikeres volt. Kint egy halt meg közülünk (Walter Stefi); később, már itthon többen haltak meg a deportálás következtében. Ma 7-8 ember él közülünk. A lágerból is megpróbálkoztak egyesek a szökéssel. Egy szeghalminak (Schaffer volt a neve, ha jól emlékszem) sikerült hazajutnia. Feier Lajos is hazajutott. Egy házaspárt viszont elfogtak, visszahozták őket és a hidegkamrába kerültek. Előzőleg a teljes láger-népesség előtt szégyenítették meg őket, majd következett a fogda kenyéren és vizén. Általában reménytelen volt a szökés. Akinek sikerült, az szenesvagonokban utazott. Ha valakinek sikerült a lágerparancsnokság hatáskörén túljutnia, 140