Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

tehette, igyekezett bekerülni egy ilyen csoportba, az asszonyok akár terhesség árán is, mert ez volt az egyetlen, biztos túlélési lehetőség. Élénken foglalkoztatott mindenkit Gróh Mihály esete. A fiatal gyulai férfi egyszer elájult és amikor magához tért, rémülten vette észre, hogy nem jön ki hang a torkán. Később ugyan visszatért a hangja, de előttünk is eltitkolta és a számos orovosi vizsgálat és heccelés ellenére sem tudták(uk) megszólaltatni. Betelték hát egy hazatérő csoportba és csak akkor fedte fel titkát, amikor már átért a magyar határon. A mezőberényiek zöme 1947. július 29-én érkezett haza. Kiszabadításukban nagy szerepet játszott Szabó Árpád földművelésügyi miniszter, aki 1947 januárjában meghívta a szovjet nagykövetet (mások szerint magát Vorosilovot) egy Berény körüli vadászatra. Megbeszélte az elhurcoltak itthon maradt hozzátartozóival, hogy a vadász - vacsorán kérvénnyel járuljanak a magas vendég elé, melyben szeretteik hazaszállítását kérik. Az akció eredményesnek bizonyult. 10-12 személy neve azonban valahogyan lemaradt a névsorról, így ők csak később, 1949 végén kerülhettek haza, amikor táboraikat felszámolták. Sok hazatérőnek még 1946-ban kitelepítették a családtagjait. Az egyedül maradt emberek egy része hozzátartozóik után szökött, vagy a kitelepítettek tértek vissza illegálisan otthonukba. Sajnos nagyon sok család maradt szétszakított állapotban. Magam 1948 júliusában térhettem haza invalidusként, a többi szarvasival együtt. A hazautazás viszonylag kellemes volt. Nyáron, fegyveres őrök nélkül, nyitott vagonajtók mellett. Egy korábbi transzportnál azonban, mint mondták, megtörtént, hogy egyes állomásokon a környékbeli lágerek megnyomorodottjait kicserélték a hazatartó, de jobb állapotban lévő emberekre. A létszámokat tekintve, ez persze nem jelentett változást. Mi július 12-én egy szál cájg ruhában érkeztünk a máramarosszigeti gyűjtőtáborba. Itt az MDP Központi Hadifogoly Irodájának agitátorai tájékoztattak a hazai viszonyokról, az ország előtt álló feladatokról, lelkesítettek és fogságunk objektív megítélésére kértek minket. Július 15-én Debrecenben, a Népjóléti Minisztérium Hadifogoly Kirendeltségén, egy bizottság előtt vonultunk el. Mindenkit megvizsgáltak, majd hadifogoly igazolványt, 20 Ft gyorssegélyt és vasúti jegyet kaptunk hazáig. Hazaérkezésem másnapján jelentkezni kellett a rendőrségen, ahol egy politikai tiszt részletesen kifaggatott a történtekről, majd ráütötte a pecsétet igazolványomra. Még aznap felvehettem 100 Ft segélyt a tanácson. Augusztus elején beiratkoztam a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségébe, szeptembertől pedig, négy évi veszteséggel, folytattam félbemaradt gimnáziumi tanulmányaimat. 1948 júliusában az "Oktyáberszki" láger még ott maradt lakóit, kb. 340 személyt, átszállították Novosahtyinszkba (1606) valamint Nyezsdánba (1602). Ezekben a lágerekben többek között dunántúli sváb asszonyok és erdélyi szászok dolgoztak, de az állományt más táborokból is feltöltötték. Nyezsdánban az emberek elég rossz körülmények között, földbe ásott bunkerban laktak. Az itteni bányában a szénréteg lényegesen magasabb volt (2-3m) ami kényelmesebb vájártevékenységet tett lehetővé. A szovjet katonák nagyarányú leszerelését követően egy rendelet mindenhol megtiltotta az idegen állampolgárok föld alatti foglalkoztatását, és a továbbiakban már csak felszíni bányaüzemi munkán, építkezéseken, téglagyárakban és mezőgazdaságban kellett dolgozzanak. Az életkörülmények, a szovjet lakosságéhoz hasonlóan, 155