Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

aknában végzendő munkára ítélték. Egy gyomai férfinak (Feuer) állítólag mégiscsak sikerült megszöknie. Úgy mondták, szerencsésen hazaért és életjelt is adott magáról. Megérkezésünk után nagyon sok hasmenéses volt a lágerban. A hajnali sorakozóknál ebben az időben rendszeresen adtak mindenkinek egy evőkanál orvosságot. Szerencsére nem lehetett komolyabb fertőzés, mert a tünetek viszonylag hamar megszűntek. Ekkor a lágerban még nem volt folyóvíz. A járványveszélytől tartva később mindenkit kombinált védőoltásban részesítettek. Feltehetően ennek volt köszönhető, hogy a táborban nem tört ki semmilyen járványos megbetegedés. Máshol, pl. Taganrogban, ahol két megszökött társunkat (egy herényi férfit és a szarvasi Fraunhoffer Ferencet) átmenetileg őrizték, kiütéses tífusz járvány tizedelte a táborlakókat. Volt flekk-tífusz a közeli Novosahtyinszki 1601-es lágerban is. Kéthetente, havonta fürdőbe vonultunk, ugyanakkor ruháinkat hősterilizálták, ami átmenetileg csökkentette tetvességünket. Az első két évben ui. igen sok volt a ruhatetű. E miatt gyakoriak voltak a tetűvizitek. Az idők folyamán a tábor területén is felépült egy fertőtlenítő kamra. A bányában dolgozók munka után az üzem zuhanyozójában moshatták le magukról az izzadsággal keveredett feketeséget. Havonta kaptunk egy darab szappant. Hajvágást borotválást a gyulai Reinhardt József és egy gyomai nő (Hajbach Rózsa) végezték otthonról hozott szerszámaikkal. Egészségügyi ellátásunk gazdája Misa, a sánta felcser volt. Később egy felügyelő orvos is bejárt időnként a lágerba. Rendelési időben fogadták a betegeket, de csak azok számíthattak bizton a munka alóli felmentésre, akiknek láza volt, vagy sebészeti problémákkal küszködtek. A betegállományban lévőket a körletben, vagy ideiglenesen a gyengélkedőn tartották megfigyelés alatt. A súlyosabb eseteket a városi poliklinikára, vagy kórházba utalták. A betegek, gyógyszerek szállításában és egyéb egészségügyi teendőkben Bayer Nándor és Hermann József működlek közre. Az első szakorvosi ellátást igénylő beteg Wald Emília volt, aki a kiutazás során, a zsúfolt vagonban, égési sérülést szenvedett, sebe elfertőződött és csak többszöri poliklinikai kezelés után gyógyult meg. Testvére, Márta, sárgasággal került kórházba. Betegségének komolyabb következményei lettek, ezért 1947-ben egy invalidus csoporttal hazaküldték. Magam 1948. január 15-én a bányában balesetet szenvedtem, hátcsigolya törésem lett. Mentővel vittek a városi sebészetre, ahol az orosz betegek körében másfél hónapig ápoltak. Utána a láger gyengélkedőjén voltam egy ideig. A bányába már nem kerültem vissza. Hazatérésemig kolhozban dolgoztam. Az állandó egészségügyi kontroll ellenére is elég magas volt a halálozás a lágerban. Főleg 1946 telén és 1947 tavaszán, amikorra tartalékaink teljesen kimerültek. Főleg a férfiak hullottak. Előfordult, hogy egy nap 4-5 személy is meghalt. A hullákat a temetésig a szeneskamrában helyezték el. Ide a szél befújta a havat, felkavarta a szénport, a szinte ruhátlan hullák elkeserítő látványt nyújtottak. Sorstársainknak kb. egyharmada halt meg részben a természetes halálozás, részben az alultápláltság és kimerülés következtében. Elföldclésüket alkalomszerűen kivezényelt 2-3 ember végezte. A koporsókat Hovanyecz Pál mezőberényi asztalos készítette. A munkaképteleneket, a megrokkantakat és krónikus betegeket, amikor a megfelelő létszám összeállt, hazairányították. Az 1946 őszén indult invalidus csoportban volt Prassz János szarvasi cipész, aki sérvével tudott megszabadulni. Aki csak 154