Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)
III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Szikes Antalné (Gyoma)
A lágerban a három műszakban dolgozók eleinte sokat zavarták egymást, később az egyes váltásokat külön helyezték el s akkor már tudtunk valamelyest pihenni. A munkát minden nap sorakozó, létszámellenőrzés, majd gyaloglás követte. A bányánál, amíg a lentiek a normát nem teljesítették, nem jöhettek fel, mi pedig nem mehettünk le. így állandó volt a csúszás, úgy a kezdésnél, mint a befejezésnél. Sokszor 10-12 órát töltöttünk így a bányánál. Inni lehetett fent egy hordóból, mindössze egyetlen bádogbögre felhasználásával. Lent pedig, aki ügyes volt, egy hordóba fúrt lukon át csorgathatta szájába a vizet. Tisztálkodni a láger "fürdőjében" lehetett. Sokszor azonban vízhiány volt, vagy éppen melegvíz nem volt. Ócska mosdótálakból, állva pancsoltuk a vizet. A fürdőben néha kemény hideg volt. Reggel és este levest kaptunk, itt-ott a leveshez, egy-egy kanál burist vagy tésztát. Kis adagok voltak. Én mégis meghíztam 1949-re, mivel az utolsó évben már sokat javult a helyzet. Sok kacsa-hír keringett: hazamegyünk ekkor vagy akkor. A remény éltetett minket. Aki feladta a reményt, általában hamar meg is halt. Egyszer aztán úgy tűnt, valóra válik a hír: munka után nem kellett leadnunk a munkaruhát. Összecsomagoltunk és teherautókon 60-70 km-re vittek minket, Sahtiba. (Korábban Nyizsdán voltunk.) Egy kicsit még dolgoznotok kell - mondták, s majd aztán lehet hazamenni... Egy világ omlott össze bennünk... Az új tábor egy félig leégett, korábban háromszintes épület volt, részben pedig földbe vájt bunkerokból állt (ezekben a férfiakat helyezték el). Itt egyértelműen rosszabb volt az elhelyezésünk. Mi egy tüzoltógarázsba kerültünk, egy jéghideg hodályba. Siralmas volt. Két-három hónap után kerültünk egy valamivel jobb épületbe. 1948-ban ért véget a jegyrendszer. Javult az ellátás, már kézbe kaptuk a fizetést is. Kijárhattunk a városba is, Sahtiba. Főzhettünk is ekkor már; végetért az állandó éhezés. Ha hozzájutottunk, úgy ettünk, mint a kismalacok... Emlékszem, először apró cukorkákhoz jutottunk hozzá, 1 kg-ot vettünk. Addig rágtuk, míg megfájdult az állkapcsunk. Azóta sem tudok ránézni az apró cukorkára. Ismét a bánya... Itt a munkahelyen kellett átöltözni. Az öltözőnk a férfiakéval együtt volt. Sokszor meztelen férfiak között kellett jönnünk-mennünk. Meglehetősen megalázó volt. A megjegyzések nem maradtak el. A bányában fal rakodást végeztünk. Gumikalucsniban dolgoztunk, de mezítláb, mert a harisnyát órák alatt szétette a víz... Szombat esténként kötelezővé tették a "mulatást"; táncolni és énekelni kellett parancsszóra. Meglátogathattuk a szomszédos tábort is, az Oktyaberszki lágert is. Az annak idején Gyuláról induló szerelvényünk egy része eleve ide került. Akkor nem tudtuk, hogy 100-120 km-re voltunk egymástól. Levelet írtunk, de az itthoniak nem kapták meg, ők is írtak, de azt meg mi nem kaptuk meg. Csak évek után lett ez jobb. 1948 nyarára a deportáltak fele hazament. Akin volt még hús, az maradt. Rajtam volt... Ekkor költöztették az Oktyaberszki láger maradék lakóit is Sahtiba. A legrosszabb lágert üzemeltették legtovább... 143
