Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Szikes Antalné (Gyoma)

Sokan meghaltak a Szovjetunióban, de pontos számot nem tudok mondani. Betegség és baleset akadt bőven. Ismertem fiút, akit 50 q leomló pala zúzott agyon. Temetni én is temettem, többek között a volt vőlegényemet is, aki baltával ejtett sebet a lábán. A legügyetlenebb felcser is összevarrhatta volna a sebet, azonban őt balszerencséje a kórházba vitte. A sebe elkukacosodott, és ezt követően végig szorosan begipszelték a lábát, ami a biztos halált jelentette. Párszor meglátogathattam a kórházban, majd ott lehettem a temetésen. Magam is voltam a kórházban, maláriával. Ázsiai állapotok uralkodtak ott. Minden beteg ugyanabból az egy-két szerből kapott. Jobban járt, aki a láger egészségügyi szobájába került: ott a két Múlt leány (otthon is nővérek voltak) és egy fogtechnikus, néha egy orosz orvosnő is foglalkozott velük. A bányában oroszok voltak a munkavezetők. Ők is és az ott dolgozó más oroszok is büntetésből kerültek oda. Nem egy közülük többezer km-re volt a szülőföldjétől. Reménytelen volt a hazatérésük, mert nem tudták megkeresni az útiköltséget sem. Volt a munkavezetők között nem egy jóérzésű is. Az egyikük egyszer elkért a parancsnoktól és az otthonában varrtam rá és a családjára. Értek ugyanis a varráshoz. Egy ideig dolgoztam szabóműhelyben is, majd ismét a bánya következett, mert levéndisznóztam a műhelyvezető orosz tisztet, s ő balszerencsémre megértette. Amikor indultunk hazafelé, mondta is nekem: Liza, szerettelek téged, de egyszer nagyon megbántottál s ezért tettelek ismét a bányába. Végül is barátsággal váltunk el. Az ottani nép ugyanúgy szenvedett mint mi. Egyszer pl. kis apró halakat kaptunk. Nem ettük meg. Orosz nők kérték el a maradékot, mert éhezett a családjuk. Ők is ugyanazt a fejadagot kapták, mint mi és azt még a családdal meg kellett osztani! Nekünk tehát jobb volt a sorunk. Az őrök általában nem dúrváskodtak velünk. Csak a szökevényeket verték meg. A szökések általában nem sikerültek, nem is volt ésszerű megkísérelni. Akit visszahoztak, a hidegkamrába került, kenyéren és vizén. A lágerlakók közti viszony változó volt. Általában fásultak és legyengültek voltunk. Akik egy szobában laktunk, ebben-abban segítettük egymást, de meleg kapcsolat nemigen alakult ki, hiszen mindenki el volt foglalva a maga apró bajával. A legvégén aztán már cseréltünk címet és így tovább. Akkor már könnyebb volt. Az én sorsom végig elviselhetőbb volt, mert én nem hagytam otthon gyermeket, vagy gyermekeket, mint sok más nő. A közvetlen munkatársaim közül emlékszem Geisztnére és Leisztnére; velük együtt csilléztünk. Később dunántúliak is és erdélyiek is (pl. Sándráról) dolgoztak velünk. 1949 októberében indultunk végre haza. A Máramarosszigeti elosztóhelyen nem volt egy szerelvényre való ember, így 3 hetet kellett várnunk, míg összejött a kellő létszám. November 26-án értünk Debrecenbe, megkaptuk a papírokat, a 20 Ft-nyi segélyt és másnap délbe futottunk be Gyomára. Az otthoniak tudták érkezésünket, így sokan voltak az állomáson. Egyszerre akkor kb. 50-en jöttünk haza. Én csak a nevelőszüleimet találtam meg Gyomán. Anyám ugyanis még 9 éves koromban meghalt s így kerültem nevelőszülőkhöz. Apámat és testvéreimet Berényből - míg én a Szovjetunióban voltam - Németországba telepítették. Sokáig nem találkozhattam az apámmal és testvéreimmel. 23 évesen jöttem haza és 38 évesen kaptam először útlevelet, akkor találkozhattunk. Ők Nyugat - Németországban megtalálták a számítá144