Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Szikes Antalné (Gyoma)

1945. január 2-án dobolták ki: a német nevűek (a fiúk 1925-ös, a lányok 1926-os születési évig) a Tiszához mennek munkára. A gyülekező az úri kaszinóban volt. Kikísértem a vőlegényemet, akinek mennie kellett, elbúcsúztunk, majd hazamentem. Délután ismét dobszó harsant: mivel nem volt meg a kellő létszám, az 1926-os születésű fiúk és az 1927-es születésű leányok is gyülekezzenek. Ebbe a csoportba már én is belekerültem. 14 napi élelmet és néhány meleg ruhát csomagoltunk össze nagy kapkodással. Egy éjjelt töltöttünk a kaszinóban, másnap pedig lovas parasztszekereken és gyalog vonultunk Gyulára, a huszárlaktanyába. Itt tudtuk meg, hogy a Szovjetunióba megyünk munkaszolgálatra, beláthatatlan időre. De így legalább értesíthettük az otthoniakat s kérhettünk további ruhát - élelmet. Ez be is futott mindenkinek még a továbbindulás előtt. Következett a sorakozó, a bevagonírozás. Január 10-én estefelé indult el a vonat. Férfiak és nők külön vagonokban voltak, de a házaspárok, vagy családtagok együtt maradhattak. A házaspárok közt egyébként több olyan is volt, ahol egyikük önként kísérte el házastársát. A vegyes összetételű vagonok lakói jobban jártak, mert a férfiak mégis csak könnyebben tudtak tűzifát stb. összeszedni. Ha állt a vonat, akkor néha kiszállhattunk és szerezhettünk vizet, ezt azt. Sok őr vett körül minket, erős volt a vigyázat. Ennivaló csak annyi volt, amit magunkkal hoztunk. Egy-egy vagonban 30-40 ember lakott. Körben voltak a priccsek, középen a kályha. WC gyanánt a vagon padlójába ütött lyuk szolgált, felette egy feneketlen vederrel. Én is egy vegyes vagonban voltam a vőlegényemmel együtt. Nekünk már nem volt időnk összeházasodni az indulás előtt; többen gyorsan megtettek ezt azért, hogy együtt lehessenek. A megérkezés... Az állomáson palahegyeket láttunk és pufajkás, rongyos, szerencsétlen oroszokat. A láger három egyemeletes épületből állt, valaha volt bennük központi fűtés is, mi azonban már csak egy sparheltot kaptunk, melynek csövét az ablakon dugtuk ki. Lassan elhelyezkedtünk, kipakoltunk. Ki-ki egy-egy priccset kapott egy-egy matraccal. Másnap reggel kaptunk először központi ellátmányt, reggelit. Az egyik épületben volt a konyha és az egészségügyi részleg, valamint az irodák. A konyhában ócska padok és asztalok álltak frissen ácsolva. Olyan cseréptányérokban kaptuk az eledelt, mint otthon a kutyáink. A burislevest, melyben nagy zöld paradicsomok is főttek, vödörből merték ki. Akkor még nem kértünk belőle, mert még volt a hazaiból. A kenyér törekes, szalmás, lekvárszerű volt. Amit meghagytunk, azt kaptuk ebédre, így aztán nem volt sok mese. Sokszor ugrattuk egymást: este pulykaleves lesz... A jókedv egyébként sokat segített. Eleinte az állomáson lapátoltuk a szenet vagonokba. A hatalmas lapátoknál csak a vagonok és a hideg voltak nagyobbak. A rövid pihenőnél láttuk, hogy az orosz nők a koszos pufajka zsebéből vették ki a darabka fekete kenyeret. Hogy képesek ezt és így enni? De aztán elfogyott a hazai, és mi is ugyanazt és ugyanúgy ettük. Káposztaleves, buris volt, és már nekünk is megfelelt, sőt bár több lett volna belőle. Ki fatelepre, ki a bányába került. Én majdnem végig, 4 éven át a bányában dolgoztam, mivel jó kondícióban voltam akkor is. Általában csilléket toltunk. Két nő tolt egy csillét, melyben 10-12 q szén volt. A bányában sötét volt és por, de hozzászoktunk. Végül a bányának volt jó oldala is: télen enyhítette a hideget, nyáron meg a meleget. 142