Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)
ügyünket; valaki azonnal beszaladt a harisnyagyárba, és a feleségét értesítette, az illető motoros már rohant is a feleséggel a kórházba, előbb odaért, mint a nyomozók. Mire a nyomozók megérkeztek, már Nádházit megpakolták ajándékokkal. Persze, a nyomozók azonnal kocsiba ültették, az alhadnagyot meg letolták. Nem félt, hogy a nép megtámadja, mondták az alhadnagynak. Nádházi barátunk, mikor megjött, szétosztotta az ajándékot: ezt nektek is küldik a gyulaiak. És üdvözölnek benneteket. Nagyon szerettem volna már látni a gyermekeimet, és megírtam a feleségemnek, hogy Csillát meg Pirikét küldje el vasárnap, és én az iskola felőli oldalon várom 4-5 óra között. Az őrök ilyenkor fenn tartózkodnak sokat, elvégre két zár alatt vannak a foglyok. így, mivel én akkor mentem ki meg be a zárkámon, amikor akartam, ki tudtam lesni, mikor jönnek a gyerekek, a WC-ablakból. Látom egyszer az iskola falánál a két gyermekem, lábujjhegyen óvatosan lépkednek, mint aki lopni megy, és már valamely szobában van, és nem akar zajt csapni, holott vasárnap világos délután volt. Igen, ők tudták, hogy lopni jönnek, az édesapjuktól néhány szót és látást. Mivel állandóan a felső ablakokat figyelték, én kénytelen voltam szólni. Tölcsért csináltam kezeimmel a szám elé, és Csillát szólítottam. Mindjárt meglátták a fejemet a kissé kinyitott pinceablakon. Elfeledtek ezek a gyermekek minden elővigyázatosságot, nem lopakodtak lábujjhegyen, nem suttogtak halkan, nem néztek félénken. Mint a versenycsikók, úgy rohantak át az úton, hisz nincs már veszély, itt az édesapánk. Megcsókoltam őket az ablakrácson keresztül, az én szívemnek elég volt ez, hogy megérinthettem őket. De azonnal el is küldtem őket azzal, hogy a másik utcába forduljanak le, de szaladjanak. Nagyon is jól tettem, hogy ezt az utasítást adtam nekik, mert az egyik szolgálatot teljesítő nyomozó a második szinten kihajolva látta a két gyereket, utánuk is küldött egy motorost, hogy fogják el a két gyereket, de az én szimatom szintén jól működött. Lejöttek hozzánk is, kérdezte a nyomozó, hogy ki beszélt az ablakban gyerekekkel, mi meg bamba képet vágtunk, hogy milyen kérdés ez, hát hogy képzeli ezt a főhadnagy úr. A zárkából gyerekhangokat hallottunk ugyan, de ki jegyzi azt meg, hogy az utcáról a vécébe mit beszélnek. Ezzel minden rendbe jött újra, erről még a barátaim sem tudtak. Addig azonban nagyon izgultam, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a gyerekeket nem fogták-e el, mert hogy én ki tudok a zárkámból jönni, erről csak a barátaim tudtak, az alhadnagy nem. Egy óra múlva visszajöttek üresen a nyomozók, ekkor végleg megnyugodtam. [...] [...] Ezen események között többször felinvitáltak a nyomozók, és gumibot, ököl, rúgás, és egyéb meggyőző érvek mellett hol az egyik, hol a másik csinált jegyzőkönyvet. Molnár őrnagy azt mondta, ő is lakatos volt, most nyomozó ávós volt. Ez egy délután szórakozott velem, ő ütött, én álltam, vagy éppen leültetett, és úgy szórakozott, közbe, a kérdéseket feltette, ha őszintén megmondtam, ütött, ha hazudtam, örült, „na, ugyebár tudod, te csirkefogó, ugye, miért nem ismerted be előbb". Mert nem tudtam, hogy ha hazudok, az felel meg az őrnagy úrnak. „Igen, te piszok, még most se ismered el" - megint gumibotos szórakozás lett belőle, ő ütött, én álltam. Ha nem a hatalom, csak az