Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

játszódott le az érzéketlenségig kegyetlen kényurak lelkében, azt megállapítani nem lehetett. Egy biztos, szinte csinovnyiki szolgálatkészséggel helyeseltek és hangsúlyozták együttműködési készségüket. A jelen lévő rendőrkapitány is kapitulált. Azonnal és ellenkezés nélkül beleegyezett a szomszédos kapitányság épületében fogva tartott politikai foglyok szabadon bocsátásába. Nemes lélekkel élni, jót tenni annyit jelent, mint betölteni az ember földi hivatását. Valami ilyesmit érzett Hrabovszky László is, amikor látta a szabadságukat visszanyerő foglyok arcán a mosolyt. Arra gondolt, nagy dolog szabadnak lenni, s ettől csak egy boldogítóbb érzés töltheti az ember lelkét: másokat is szabaddá tenni. 1956. október 25., Budapest, Kossuth tér: kitörölhetetlen emlékekkel terhes nap, az iszonyat napja. A vörös csillagos fasizmussá züllött kommunizmus levetve álarcát, soha el nem évülő bűnként véres mészárlást rendezett ezen az őszi napon a Parlament előtt, melynek százával estek áldozatul ártatlan emberek. Az utcákon faltól falig, úttesten és járdákon egyaránt emberáradat hömpölygött. A tüntetők többségét fiatalok, egyetemisták alkották. A Parlament felé tartottak, hogy átadják követeléseiket a kormánynak, és hogy tiltakozzanak a Nagy Imre által kihirdetett statárium ellen. Kifejezésre akarták juttatni felháborodásukat azzal kapcsolatban, hogy a párt vezető személyiségei a forradalomban részt vevő fiatalokat fasiszta banditáknak minősítették. [...] [...] A tüntetők eme csoportjában ott volt Hrabovszky László is. Elmondása szerint a felvonuló tömeg viselkedése egyszerre volt vidám, boldog és ünnepélyes. [...] [...] Arra viszont senki sem gondolt, hogy nem messze a Parlament épületétől, az MDP központi vezetőségének Akadémia utcai székházában a legfelsőbb magyar pártvezetés Mikoján és Szuszlov jelenlétében, a KGB elnökének, Szerovnak részvételével gyilkos merényletet készít elő. A barbár cselekményre nem sokáig kellett várni. Úgy következett be az orvtámadás, mint derült égből a villámcsapás. A háztetők feltolt cserepei mögül egyszerre három oldalról villogni kezdtek a torkolattüzek. A géppuskák, golyószórók ugató torokhangon kelepelve lőni kezdték a fegyvertelen, védtelen tömeget. Az emberek először csak álltak, sem szemüknek, sem fülüknek nem akartak hinni. Másodpercekbe telt, míg tudatosult a halálos veszedelem. Pánik tört ki, menekülni próbált mindenki, de erre nem volt lehetőség. Az ismeretlen gyilkosok még a földön fekvőknek sem irgalmaztak, hosszú sorozatokkal újból és újból végigpásztázták áldozataikat. Halálhörgés, jajveszékelés hallatszott mindenfelől, de a fegyverek fáradhatatlanul tovább ropogtak, szórták a halált. [...] [...] A tér borzalmas látványt nyújtott: halottak feküdtek különböző testhelyzetekben, sebesültek nyöszörögtek, jajongtak, és a kövezeten vér folyt mindenütt. A maga nemében páratlan szörnyűség emlékén töprengve minden hátsó szándék nélkül, tiszta lelkiismerettel csak annyit mondhat az ember: „íme a kommunizmus igazi arca, ártatlanok vérével aláírt erkölcsi bizonyítványa".