Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1939

áldassék szent neve érette." Hahotára fakadt, amikor ezt meg is mondtam neki, de ha jól emlékezem, még is maradt valami az asztalomon és annak is örülni kellett A Régészeti Társulat 1962. évi vándorgyűlésének második napján Pannonhalmán jártunk (én ez alkalommal harmadszor). Másodszor láttam a nagy bencések galériájában, a bíborosi díszben lefestett prímások és a rend egyszerű reverendájában megörökített tudós szerzetesek között Laci bácsi arcképét', a kolozsvár-szegedi egyetem fekete talárjában, kalpagjában, nyakában (a szegedi múzeum cigányvajda ezüstláncából alakított) rektori lánccal, egészségtől kicsattanó rózsás arccal, ismert figyelő tekintetével. Ember az ember! mind a kétszer eszembe jutott ennek az arcképnek a története. Ennek a képnek volt egy nagy szépséghibája: a naiv ember hiúsága. Szokás volt, hogy a kép az egyetem mindenkori rektoráról a rektori év leteltével készült s úgy tudom, a költségeket a szolgálatban lévő rektor fizette. Később, úgy tudom a tanács festette meg, a rektori év leteltével. Laci bácsi azonban - mondjuk - nem akarta a tanácsot terhelni, s maga festette meg az elődöknél lényegesen nagyobb képet s a rektori tanácsteremben akasztatta fel. "Ides képmásoméban azonban nem soká gyönyörködhetett, mert tudtára adták, hogy ez nem szokás és a képet el kellett távolítani. Bizonyára magával vitte a zalai apátságba - amelynek perjele lett - s halála után kerülhetett a pannonhalmi galériába. Ezt a helyét azonban megérdemelte a bencés rend történetének szerkesztője és részben írója, a főiskola egykori tanára, no meg a rend tagjai közül kiemelkedett egyetemi tanár is. (...) A Takács Zoltán tanszék ügye (...) [is] felülről indult. Maga Teleki Pál állt a háta mögött, aki főleg a keleti művészetek miatt ragaszkodott a személyhez. Ez is olyan emberszabású tanszéknek indult tehát - s az is lett belőle -, mint a Mészárosé. A két ember között azonban igen nagy jellembeli különbség volt. A született ellenfél Zolnay Béla - ezúttal atyafiságos kapcsolatok miatt meg volt kötve. A karnak valóban szüksége volt művészettörténeti tanszékre, Kolozsvárott nem volt ilyen, különben maradt volna, mint a költségvetés minden állása. Szegeden Posta kolozsvári előadásai után Csengeri adott elő, majd később Buday s a mozgalom idején Várady Imre. Mondanom sem kell, hogy mindig saját szájíz szerinti töredékeket. Nem volna nehéz megmondani, hogy a különböző előadók milyen téma közül válogattak. Szóval - a régi egyetemi értelemben - nem volt rendszeres képzés, ami természetes is volt, mert ezek a kollégiumok a magyar és történelem, sőt a klasszika-filológia szakosoknak, hogy úgy mondjam, kiegészítő kollégiumai voltak. Ezt volt hivatva felszámolni az új tanszék. A kar a dékán elnöklete mellett háromtagú bizottságot küldött ki (1939-ben). Tagjai voltak Banner János, Deér József és Várady Imre, akit az első ülésen előadóul választottunk. Tudtuk, hogy Imre szélesebb ismeretkörű művészettörténészt akart meghívatni Genthon István személyében, vagy amennyiben ez nem menne, a pályázat kiírását javasolja. Pár hét alatt a dékán össze is hívta a bizottságot. Éppen csak addig jutottunk el, hogy a dékán megadta a szót az előadónak, mikor megszólalt az interurbán telefon. A minisztérium jelentkezett és az osztályvezető a jövő hét elejére várja a Takács Zoltán kinevezése érdekében történő felterjesztést. Mi csak annyit hallottunk a beszélgetésből, hogy a dékán jelentette: éppen most ült össze a bizottság. Befejezve a beszélgetést, közölte velünk az elhangzott kívánságot. Erre mind a 149