Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
Kezdeti évek az egyetemen (1924-1925)
ismertem, aki, mint a Jászmúzeum őrét olyan sok jó tanáccsal látott el s akit mint embert - gorombaságig menó igazságkimondásáért, szociális gondolkozásáért igen nagyra becsültem, s akinek a személye garancia volt arra, hogy békés egyetértésben fogunk dolgozni tudni. És ebben 13 év alatt egyetlen egyszer sem csalódtam. Csaknem hét évi szünetelés után a múzeum ebben az évben indította meg újra az utolsó csókái ásatással abbamaradt terepmunkát. Mi örömmel néztük az új életre kelést, de egyelőre nem gondolhattunk rá. Elfoglalt bennünket az intézet alapjainak megteremtése. Sátorfánkat a központi épület egyik egyablakos szobájában ütöttük fel. Két íróasztalt szereztünk az un. vagyonmentő vásáron. (...) Az egyetemtől egyetlen nagy ún. szemináriumi asztalt kaptunk bútorzatként, a többit magunk szereztük ott, ahol tudtuk. (...) A sok nehézség ellenére megindult: a munka. Buday Árpád úgy érezte, hogy ha a kecskeméti származású Posta Béla Erdélyben olyan soha nem látott módon szélesítette ki a régészeti kutatást, neki, a marosludasi származású volt nagyenyedi diáknak - ha már a sors idevetette - az Alföld-kutatáshoz kell megszerezni és megadni minden segítséget, a múzeumok jogainak csorbítása nélkül. A római provinciális régész valóban nem tehetett egyebet a barbaricum területén. Ezért került a külső munka szervezése és irányítása már az első évben az én kezembe s ott is maradt 20 esztendeig. (...) Nekünk azért kellett dolgozni, hogy a munkalehetőséget megteremtsük. Jól megalapozott, hivatalosan támogatott intézetekben minden munkaerőt és időt az oktatásnak és tudományos munkának lehetett szentelni. Nálunk az a maradék erő maradt erre a célra, ami a lehetőségek megteremtése után még rendelkezésünkre állott. (...) Posta Béla 1910-ben megindított Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából c. folyóirata volt az első régészeti szakfolyóiratunk, amely munkatársai tudományos eredményeit nem rejtette véka alá, hanem a külföldi szakembereknek is rendelkezésére bocsátotta. (...) Posta folyóirata kezdettől fogva francia nyelvű "Abregé"-t adott, hol bővebb, hol rövidebb szöveggel, hogy a nyelv kiválasztásánál erős függetlenségi érzelme is elhatározó volt. És erről az útról nem tért le sem az 1914-es "fegyverbarátság" idején, sem a vesztett háború után, a már halála után megjelent tizedik kötetben. Nem franciaimádat vezette, hanem a németek erőszakosságától való viszolygás. (Nem tartozik lényegében ide - annál inkább az ő jellemzéséhez - ha jól emlékszem, legutolsó hosszabb beszélgetésünk egy része 1917-ben volt, tehát akkor, amikor az 1916-os román betörés kulturális mérlegét elkészítette a Főfelügyelőség részére. Elmondta nekem, hogy a románok kiverése után a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum anyagából semmi sem hiányzott, de egy év múlva erősen megdézsmálták a felszabadítók, és folytatta azzal, hogy annak idején, amikor Nagyvárad felszabadult a török uralom alól, még állott a Szt. László-szobor, a szívéhez annyira közel álló Kolozsvári testvérek alkotása, de mikor a németek kivonultak onnan, már nyoma sem volt, és ez nem mese, hanem történeti tény. Ez a lélek nem tudott, de ahogy én ismertem, nem is akart opportunus lenni s mégis tudott sikereket elérni az erdélyi magyar kultúra emlékeinek megmentésében. Igaz, hogy 57
