Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Szeged, múzeumi évek (1920-1924)

t után gyökeresen felforgatott gyűjteménynek átrendezése és addig megoldatlan raktározásának lehető keresztülvitele a szűkre szabott költségvetés úgyszólván fillémyi megterhelése nélkül. Bizony, a szegény ember akkor is vízzel főzött. Szegény emberért pedig a szegedi múzeumnak nem kellett a szomszédos törvényhatóságok területére menni, nem mintha ott is nem lett volna. Végig csináltam én ezt is.) A már régen lebontott fülkék a következő tárgyi egységeket foglalták magukban falak szerint: az első falon a pásztorkodás tárgyai voltak. (...) Bár ennek a falnak a képei is készülhettek az alsóvároshoz kapcsolódó legelőkön, a szemben levő fal egészen alsóvárosi volt. Nem paprikamalmot, hanem az ősi külüt mutatta be; talán az utolsó még feltalálhatót. De bemutatta a paprikaművelést, a melegágytól palántálástól a szedésig-fűzésig, hasításig, törésig. A legjellegzetesebb szegedi különlegesség, a világhírű magyar fűszer, primitív, népi termelése feldolgozatlan néprajzi adatai sorakoztak itt, az ugyancsak híres tarhonyakészítés bemutatásával együtt. Ez a két fal nem adhatott többet, de a paprikatermeléssel (...) kapcsolódott a mezőgazdasághoz. A szőlőművelés, méhészet, földművelés eszközei sorakoztak ott fel. (...) Egy nagyon jellegzetes darab volt itt, amit én még sohasem láttam s amelynek azóta már szinte régen divatja múlt: a szalmahengerlő. Nagy fatüskék álltak ki belőle, s valamikor, amikor a homok még szabadabban futott, mint most, arra szolgált, hogy a szalmával beszórt homokba, két-három keresztülgurulással erősen belehengerelje a szalmát, hogy megkösse a földet. (...) Igazi faekéje nem volt a múzeumnak, de a legrégibb típusú vasalt ekét sikerült a padláson lévő raktárban megtalálni. (...) Ennek a mezőgazdasági fülkének a végén, a halászatba átvezető sarokban állott a már ismert szélmalom. Legértékesebb volt szerintem a halászati fülke, amely egyúttal a legnagyobb is volt. (...) A kettős fülke oldalát és közepét nagy kerítő háló foglalta el, mintegy alapjául szolgálva a többi kiállított tárgynak. A párák kifeszített dróton mutatták a víz színét, a nehezékek alul feküdtek a kis emelvényen. Kecér, varsák, billeghálók részben az emelvényre állítva, részben magasabban felszerelve, nem összehúzva, hanem teljes hosszúságban kinyújtva mutatták meg munka közben elfoglalt helyzetüket. Régen eltitkolt szigonyok, vágóhorgok, pullyogatók, szapolyok, hálókötőtűk, halkasok közt járva, a mennyezetről lelógó kifeszített pöndörháló alatt ott láthatta a szemlélő az egész szegedi halászéletet, valóban szegedi és tápéi összegyűjtött anyagon bemutatva. Kevés, de jó fénykép tette annyira-amennyire elevenné ezt a részt, amely, késő begyűjtése miatt még árnyéka se lehetett az egykori szegedi halászéletnek, a sok zsidóutcás halásztelepnek. Reizner makacssága egyebek közt itt is megbosszulta magát, igen nagy kárára nemcsak a múzeumnak, de a magyar tudománynak is. A nagy fülkét kettévágó válaszfal egyik oldalán hajótípus-modellek, régen eltűnt úszó vízimalom kicsinyített mása és a környékén felállított víziduda beszélt csak arról az élénk népi vízi életről, a super telepek hangos munkájáról, amelyek mind-mind szegedi különlegességet jelentettek. (...) Bajos lett volna ebből az életből azt a kubikost kifelejteni, aki (...) a hajókról kitalicskázott homokkal járult hozzá a város építéséhez, de magának még egy kis vityiUót is ritkán tudott ragasztani. Viaszfigurája ott állt a válaszfal végében, 51