Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
Szeged, múzeumi évek (1920-1924)
nyelvén Irt - felirattal. A kísérlet annyira bevált, hogy a művelődéstörténeti, sőt a természetrajzi osztályra is kiterjesztette. Nem jártunk hát egészen töretlen úton, amikor az igen sok esetben még abban az időben is élő-dolgozó emberek kezében haszonnal forgatott eszközöket kellett megszólaltatni. Tökéletes munkát természetesen nem végezhettünk, mert az egészen új gyűjtéssel járt volna. Nem azért, mintha az eddig is kiállított tárgyak valóban megeleveníthető képe nem felelt volna meg célunknak, hanem azért, mert életet csak akkor lehetett volna vinni ezekbe, ha használat közben lehetett volna bemutatni valamennyit. Akár rajz, akár fénykép megtette volna, de se egyik, se másik nem állt rendelkezésre. (...) Hogy a gyűjteményt így állítsuk fel, ahhoz sok pénz kellett volna. Sebestyén, aki kitűnően tudott rajzolni, a néprajznak ezekben a részeiben teljesen járatlan volt. Az építkezés és bútor kitűnő szakembere volt, de itt nem ilyen rajzokra lett volna szükség. Jómagam viszont kitűnően ismertem a többi foglalkozások szerszámjárásait, de rajzolni egyáltalán nem tudtam. így hát meg kellett elégednünk a lehetőleg rövid feliratokkal, amelyek a tárgy használatáról mondottak valamit. De csak annyit, amennyi a tárgyra terelte a figyelmet és hosszadalmasságával nem riasztotta el a látogatót. Nem volt könnyű feladat, de a lehetőség határain belül megbirkóztunk vele. (...) A ház három helyiségében - mint már írtam - nem sokat változtattunk. A beépített enteriőrhöz kötve voltunk. Csak a berendezés tekintetében volt szabad kezünk. (...) Ezt nagyban elősegítette, hogy ott, ahol valóban szegedi anyagot találtunk, azt állítottuk ki még akkor is, ha az idegen szemrevalóbb lett volna. Ezt következetesen keresztül vittük az egész szobán s ezzel, ha a tápai Pengáló Julcsa festette konyhában voltak is a tárgyak - már elhelyezésükkel is megelevenítve - mégis szegedi szoba-konyha-kamra lett belőle. A kívül elhelyezett tárgyak egy részénél is végrehajtottuk azt a cserét, a hitelesség kedvéért. Nagyobb változtatást csináltunk a textil és viseleti szobában. A Fadrusz-kereszt mögötti raktárban találtuk meg a valódi parasztszövőszéket. Ezt hoztuk be a takácsszövőszék helyére. Annak elég nagy terjedelmű állványa helyet adott a szövésfonás minden eszközének bemutatására. Természetes, hogy a lehetőség határán belül egyetlen szerszámot se állítottunk ki úgy, hogy ne működés közben mutatta volna rendeltetését. A szövőszékre ahhoz értő parasztasszony vetette fel a szálakat és akkora darabot szőtt is rá, amennyi elég volt arra, hogy magát a munkát is szemléltesse. És, hogy visszafelé haladjak, ugyanígy volt felszerelve a gömbölyítő, a guzsaly, a rokka, sőt még a teknőkben is benne volt a len vagy kender, pozdorjával együtt. Csak éppen hogy nem mozgott egyik se, de szemléletes volt s a munka menetét a töréstől kezdve a szövésig megfelelő szöveg magyarázta. A szekrényekben - a prémes viseleti tárgyakon kívül - a szőttesek, szőrhímzések kaptak helyet és elérhetetlen magasságban a valóban bőszárú gatyák, pendelek, bőujjú ingek rég elmúlt korok jól ismert emlékei. A fülkék elhelyezését a lehetőség határain belül megváltoztattuk. (...) A textíliákat, viseleti tárgyakat továbbra is a csaknem teljes számban kiállított ládákban helyeztük el. (Ezt csak azért írom le, hogy ha valaha múzeumi ember kezébe kerülnek ezek a feljegyzések, lássa mennyi nehézséget jelentett egy másfél évtized 50
