Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Jászberény (1911-1920)

Közben válogattam az éremtípusokat, ami ette az időmet, pedig még egyéb dolgom is volt. Jártam a temetőket, hogy a kereszteket lerajzolva elkészítsem azt a dolgozatot, amit a Néprajzi Értesítőnek szántam. Volt időm, de főleg szerencsém ahhoz, hogy négy bank igazgatóságát megvágjam legalább olyan összeg erejéig, amellyel megkezdhettem a néprajzi gyűjtést egyelőre Jászapátiban és Jászdózsán. A bankok adománya összesen 115 korona volt, de arra elég volt, hogy ne ingyen kérjem, amit a padláson találok. Ha ingyen kaptam, nem vonakodtam elfogadni, hiszen nem magamnak kértem. így aztán bármennyire is kevés volt a pénz, elég soká eltartott, és a néprajzi anyag szépen gyarapodott. A Jászságban, elsősorban Jászberényben a XVII. század második felétől virágzó céhélet volt. Nem lehetett ezt az ipart a felvidéki vagy erdélyi céhekben tömörült iparosok munkájával összehasonlítani. Az itteni iparosok túlnyomó részének volt egy kis földecskéje is, és így félig-meddig paraszti életet élt. A negyven éve fennálló Jászmúzeum azonban semmit se tudott erről az életről. A céheknek egyetlen emlékét se gyűjtötte össze senki. Olyan volt ez a múzeum, hogy akárhol lehetett volna. Tárgyainak semmi kapcsolata nem volt - néhány tárgy kivételével - azzal a tájjal, amelynek a múltját lett volna hivatva megőrizni, bemutatni. "Jött-ment" ember kellett hozzá, hogy a földdel és a néppel kapcsolatos anyaggyűjtés meginduljon. Ha ma visszagondolok erre, látnom kell, hogy az a kevés emlék, amelyet az összes jász községek ún. "Über fundi"

16-jainak másolata képviselt, a nemesi vármegyék társadalmi alaprétegének emlékeit helyettesítették itt, mert az ebben foglalt nevek a "redemptus jász"

17-okat, mint az elzálogosított Jászság visszaváltok örökítették meg, akik leszármazottadnak a többi itt lakókkal szemben jelentékeny kiváltságai voltak, amit a "közbirtokosság" keretében érvényesítettek. Ottlétem alatt ugyan soha, senki ezeket a könyveket meg nem nézte, de ha a polgármesterrel találkoztam, soha el nem mulasztotta megkérdezni, hogy megvannak-e? Hát megvoltak a többi féltett kinccsel a Lehel-kürtről nem szólva -, elsősorban a jászkun huszárok valóban nem megbecsült emlékeivel együtt. Ezekkel szemben a megbecsülés hiánya nem abban állt, hogy nem emlegették volna unos-untalan, hiszen ez a fő büszkesége volt a Jászságnak, ha osztozni is kellett ebben a Kunsággal, a kis és nagy előnevűvel egyaránt. A közös emlék azonban a versengést jelentette. És ebben a versengésben a jász maradt utoljára. Ezt példázza az az életemben először és utoljára itt hallott mondás: "Kiskun fényes, Nagykun kényes, Jász elmehet." (...) Folklórt lehetne csinálni ezekből a mesékből, ha a népnek csak egy kis köze is lett volna hozzájuk, de nem volt. Tanult, de tudálékos, komolynak látszó férfiak csacska meséi voltak, amikkel egymást szórakoztatták. Határozottan éreztem, mélyen lenéznek azért, mert én nem hittem a meséknek és nem gazdagítottam újabb hajtásokkal ezeket az öreg pletykákat. 16 Szabad telektulajdonosok, azaz nem jobbágyi jogállásúak névjegyzéke. 17 Kiváltságos, vagyis jobbágyi szolgáltatásra nem kötelezhető. 33