Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Jászberény (1911-1920)

Az se keltett túlságosan nagy megelégedést, hogy a szép kürt bemutatásakor csak érintettem a Lehel-mondát, de nem hoztam kapcsolatba a kürt csorbaságával, hanem Hampel és Supka magyarázatából az előbbit téve magamévá - László Gyula akkor még nem követte el az újabb szentségtörést -, művészet- és művelődéstörténetet vittem a kürt képein keresztül a látogatók lelkébe. Nem érzek érte lelkifurdalást, bátran nézek szembe a másvilágon a legendás hőssel. Ebbe a paraszt feudalizmusba, a békében nagy militarizmusba, a rebellis lojalizmusba volt bátorságom a jász nép emlékeit bevinni a múzeumba nem minden rosszallás nélkül. Ott kezdtem, ahol elgondolásom szerint a legkiadósabb eredményt érhettem el: az ipartestület padlásán. Megbeszélve az elnökkel, megjelentem terepszemlére. Az ipartestület egyetlen helyiségében se találtam egyetlen darabot se az iparos ősök hagyatékából. Nem így a padláson. Nem mondom, hogy szétszórva, de jól eldugva kerültek elő egymás után a különböző céhek hol egyszerűbb, hol díszesebb, hol festett, hol politúrozott, sőt berakott díszítésű darabjai. Tele voltak írásokkal és temérdek porral. Nem igen találtam olyan embert, aki meg tudta volna mondani, mikor - hány évtizede - vitték fel a feleslegessé vált, nagy tekintélyt jelentő ládákat a teljes felszereléssel. Diákjaimmal lehordtuk, nagyjából kiporoltuk valamennyit, s akkor derült ki, hogy nemcsak egy-egy céh iratai, de a maguk idején nélkülözhetelen felszerelési tárgyai, királyi pecséttel ellátott artikulusai, hívogató táblái stb. mind ott voltak. Talán felesleges mondani, hogy minél gyorsabban igyekeztem kocsit kapni, hogy még aznap be is vigyem a múzeumba. A város gazdája szívesen adta a kocsit, és így be is kerültek a kincsek, egy eddig nem képviselt társadalmi rétegnek egyelőre sok titkot őrző emlékei. Még azon a héten a plébános átadta a múzeumnak a nagytemplomban őrzött céhzászlókat is, amelyek már nem voltak olyan karban, hogy az egyházi körmenetek fényét emeljék. Együtt volt tehát minden, ami egykor hozzátartozott a céhekhez, azok elég jellegzetes életéhez. (...) Mint már említettem, egyelőre két jász községben végeztem néprajzi gyűjtést. Egyelőre inkább szétnézés volt s mind a kettőre a kínálkozó alkalom kihasználásával jutottam el. Egyik tanítványom anyja vitt el Jászdózsára, ahol néhány jász népviseleti darabot sikerült szereznem, de a legszebbtől semmi pénzért nem vált meg az öregasszony, mert abban akart a másvilágra, az ura elé menni. Hogy csakugyan abban ment-e, nem tudom, de ezzel a gondolattal nem egyszer találtam magam szemben, legtöbbször olyankor, amikor valóban szép darabokról volt szó. Ilyenkor nem használt a szép szó, az érvelés. Hit volt ez, abból a legerősebb fajtából, amit a szokás és babona szálai még erősebbé tettek, tartósabban összefontak. A másik alkalom - máig is hiszem - csak Barla Kálmán kitűnő öreg kollégám kitalálása volt. Azt hiszem, rendbe kellett szednie ott szolgabíróskodó fiát, Bélát, akit kitűnő összeköttetésével, valóban nagy tekintélyével el tudott ugyan helyezni a megyénél, a jászapáti főbíróságon, de ott tartani még nem sikerült. 34