Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1944

Szentpéterfai tartózkodásunk óta ásták a katonai árkokat. Nem volt kétséges, hogy újra harctérre kerülünk. Ezért mentünk el azzal az alakulattal, amelyik Zala felé tartott 29-én du. Útközben parancsot kapva Ausztriába vette útját. így kerültünk "nyugatra", és így lett belőlünk a később erősen kompromittáló "nyugatos". 29-én egy heiligenkreuzi tanyában, 30-án egy mayerhofeni csűrben töltöttük az éjszakát, nem paplanos ágyban. (Mayerhofen, Kari Pech lelkész). 31-én» az éjszaka lezajlott légitámadás miatt csak a mellékutcákon haladva, április 1-től 12-ig Stoffógben, szénapadláson aludva, nappal a gyönyörű virágzó gyümölcsösben ülve vártuk, mikor és hova mehetünk. Közben éppen Húsvét napján szemünk láttára bombázták Grazot. Másnap beóvakodva láttuk, milyen munkát végeztek az amerikai gépek. (...) 13-án kínálkozott alkalom Statteg elhagyására. Teherkocsival Leobenba. kerültünk. (...) Leoben volt az utolsó hely, ahol a menekülést tanulmányúttá akartam átváltoztatni. Bementem a városba múzeumot nézni, de zárva volt. Tervem nem sikerült. 14-én helyet kaptunk a fűzfői gyár saját vonatán. Ez vitt ...Bischofshofen felé. 15-én légiriadóban volt részünk. Az álló vonatból a mellettünk álló vonat kocsijai alá bújva keresték a biztonságot az emberek. Csak mikor a riadó megszűnt, derült ki, hogy muníciós vonat alatt érezték magukat biztonságban. Mesélték, hogy az állomás közelében 17 mozdonyt lőttek ki eddig a repülők. Lehet, hogy a fele se volt igaz, de nem volt biztató a további útra. No nem tartott sokáig. Még aznap megérkeztünk Saalfeldenbe, ahol megmondták, hogy egyetlen vonat se mehet tovább nyugat felé. Megérkeztünk tehát nyugatosságunk végpontjára, de kiderült, nem is egészen idegenek közé. Ezt a nevet gyakran emlegette Szentpéterfán Eördögh Béla, aki az önkéntes iskola irodájában dolgozott s akinek nagyon le voltunk kötelezve a téli tüzelő beszállításánál. Béla családja a Komárom megyei svábokkal együtt került ide és az iskolában voltak elhelyezve. (...) Elég vegyes társaság volt. Nemcsak svábok, de magyarok, nemcsak komáromiak, de békésiek is voltak köztük. Parasztok, értelmiségiek, katonák, még a parancsnokuk is katona volt. Rend, tisztaság az iskolában, de elhelyezkedési lehetőség számunkra nem volt. Két hétig voltunk a vasúti kocsikban. Ha légitámadás jött, kitoltak a nyílt pályára, ahol a magasból csak az a pilóta nem látta, aki nem akarta, de hát nem akarták. Eördögh Béla felesége és az eleki Wittmanné mégis segített rajtunk, megszabadított a vonatról. Elvittek a sváb parancsnokhoz, aki jól beszélt magyarul. Jelenlétükben kértem, engedje meg, hogy nyolcadmagammal beköltözhessek az ún. Arztlagerbe. Megmondtam neki, nem vagyok és nem is leszek tagja a Volksbundnak, magyar vagyok német nevem ellenére, és nehezen várom, hogy hazatérhessek. Addig kérek elhelyezést. Megadta 30-án. Nyolcan költöztünk be egy emeletes ágyas terembe, de nem soká voltunk magunkban, mert rövidesen idejöttek az iskola lakói is és sok szedett-vedett népség. (...) Az épület tele volt poloskával, tetűvel, bolhával. De nemcsak ezektől szenvedtünk. Volt itt gyilkos nyilastól elkezdve minden, ami szép hazánkban az utolsó években divatos volt. 193