Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
1940
Lojzit már elsodorta közülünk a visszatért Felvidék. Nekem ebben részem nem volt. Igyekeztünk ugyan egyszer meggyőzni Fettichet arról, hogy Csallány Gábor nyugdíjaztatásával megüresedő szentesi állás követelményeinek bizonyára megfelel annyira, mint - egyébként jelentős munkájával - elődje, de oda már Ferdinandy Mihályt kombinálták, nem éppen a legszerencsésebb gondolattal, mint ez hamarosan kiderült. És ez talán szerencséje volt Lojzinak, mert így - engem sem kérdeztek Szandtner Alföldi protekciójával Kassára neveztette ki Mihalik mellé. Egyszer találkoztam Mihalikkal Nagy Lajosnál és megkérdeztem tőle, hogy van megelégedve a beosztottjával? A válasz mindkettőjükre jellemző volt: Te ismered professzor, mondta, a legjobban. Igazi - s mint rendesen - találó mihaliki válasz volt, amivel ő semmit nem mondott, s rám bízta, hogy én mit gondolok. Lojzi tehát nem tért vissza első nagyszabású ásatásának színhelyére, ahol mindenki ismerte s itt-ott félt is tőle. Ott volt azonban mint helyettesem Bencí bátyám, aki egész igazgatói szabadságát - az utolsó év kivételével - mindig velünk töltötte, ott volt Foltiny Pista és Korek Jóska. Korek ekkor már egyre komolyabb szálakkal kapcsolódott az intézethez, Foltiny pedig már bent is volt. (...) Rádiót minden évben vittünk magunkkal de ha eddig sohasem vittünk volna, ebben az esztendőben lehetetlen lett volna nem vinni. A politikai légkör terhes volt az erdélyi kérdéssel. Ha máskor nem is nagyon törődtünk a híradásokkal, most lesve vártuk a híreket, melyek hol kedvezőek voltak, hol nem. A nyár vége felé azonban már nem volt kétséges, hogy Kolozsvár visszatér, ami az egyetem visszaköltöztetését is jelentette volna. Dékánságom ilyen csillagzat alatt indult meg, aminek természetesen közvetlenül az év elején még nyoma sem látszott. Ez a csend azonban csakhamar véget ért és napról napra következtek az események, amelyek eldöntötték azt is, hogy Szeged egyetemi város marad-e vagy sem. Hogy a kolozsvári egykori egyetem újra kolozsvári lesz, az egészen természetes volt. És mégsem egészen így történt. Mikor 1919-ben az agg Schneller István vállát érintve jelképes erőszakkal a románok elvették, a rendíthetetlen idealista Schneller kijelentette, hogy az egyetemet nem az épületek jelentik, hanem a szellem, amelyet szétkergetett tanárai, bárhová mennek, magukkal visznek. (...) A kolozsvári szellem átitatódhatott azokba a professzorokba, akik egyenként kerültek az 1872-ben kialakult törzshöz. Azok erős szelleme mellett az erdélyi genius loci legalább olyan hatással volt rájuk. Legnagyobb részük mély gyökeret eresztve ebbe a talajba, ha a maga módja szerint is, de erdélyivé lett és hamar felismerte azokat a tudományos feladatokat, amelynek művelésére ez kötelezte. Aki nem így látta a helyzetet, az első kedvező kínálkozó alkalmat megragadva igyekezett vissza a Királyhágón, leginkább a főváros irányába, de más helyre és még a tudománnyal csak gyengén összefüggő beosztásba is. E természetes kiválasztódással csak erősebbé lett együttes azonban kitartott, s még akkor sem igyekezett menekülni, mikor már valóban nem volt egyéb választás. (...) Ez a szellem még meg tudta ünnepelni (...) az egyetem fennállásának 50. évfordulóját 60 (...) de a visszhang sokkal gyengébb volt, mint amire 60 Ti. már román uralom alatt, 1922-bcn. 154
