Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1940

Megérzés volt ez, vagy mi, nem tudnám megmondani. Az azonban tény, hogy a következő tanévzárón már nem volt a tábla Szegeden. Ott volt, ahol beszédem szerint eredetileg is lennie kellett volna: a kolozsvári egyetem előcsarnokának falába építve. Vajon ott van-e ma? Természetesen még néhány hónap választott el a dékánság kezdetéig, s addig intézetigazgatónak, sőt saját magának dolgozó régésznek is kellett lennem. A Dunántúl és a visszatért Felvidék után a Nemzeti és Fővárosi Múzeum, Szentes, Csaba, Gyula, Orosháza múzeumait is alaposan át kellett néznem a badeni anyag felvételével. Ebben az időben rendezte Gallus a raktárát s így alkalmam volt mind itt, mind a fővárosi múzeumban mindent lefényképezni s a képeket amennyire lehetett keresztlevelekkel is ellátni. Már ekkor feltűnt, mennyi zavar van a fővároskörnyéki lelőhelyek különböző publikálásával. Én igyekeztem minden, hibát kiküszöbölni, de hogy még a végleges feldolgozásra is maradt csinálni való, egy percre sem látszott kétségesnek. Eléggé el voltam ugyan rejtve a Klébi-féle harmadik emeleten, de mégsem annyira, hogy [egy] kétségbeesett békési zsidó orvos meg ne talált volna a fia, Fodor Gyurka felvétele érdekében. (A fiút fel is vették, úgy tudom ő volt az egyetlen, aki a családból a nagy katasztrófa után életben maradt, az öreg "görbe zsidó", Feigenbaum bácsi kémikus unokája viszi csak tovább a családfát, a nagyon becsületes anyai nagyapja, Sarkadi Móric családjával együtt.) A hullámok már fodrozódtak s engem a harmadik emeleten is elértek. De elért ugyanitt a korrektúra is. Szinte naponként kaptam a Hódmezővásárhely thj. város határának története I. kötetének részleteit (a többi sohasem jelent meg). Eleven embernek sohasem dedikáltam megjelent munkámat, de ezt őszinte szívvel ajánlhattam annak az Endrey Bélának, aki ekkor már polgármestere volt a városnak, de még távol állott a napi politikától s így az ajánlást senki se magyarázhatta félre. Abban sem kételkedhetett senki, hogy megérdemelten kapta ezt a megtiszteltetést ha még olyan szerény is volt -, hiszen 1929 óta ő volt a régészeti intézet legnagyobb és legönzetlenebb támogatója. Adott ennek a megtiszteltetésnek egy kis ünnepélyességet az is, hogy az első kész példányt azon az ebéden nyújtottam át, amelyet a város (élén Sinkó Elemér főispánnal) Tompa Ferenc és vele együtt alföldi tanulmányúton járó hallgatói részére adott. Itt fogadtuk mi is az intézettel a pestieket s másnap a Tatársáncot érintve Békéscsabáig kísértük őket, ahol Benci bátyám rendezte számukra a városi fogadást. Van ennek a találkozásnak egy olyan részlete is, amelyre talán már kevesen emlékeznek. Ekkor figyelmeztette Tompa Gabi az apját - nálam vacsorázván - arra, hogy Kutzián Ida számára lehetővé tegyem a Körös-kultúrával való foglalkozást. Az idea már előbb megfogamzott, de itt öltött testet a magja a máig is egyik legkiválóbb monográfiának. Az én érdemem nem több annál, hogy a kultúra önállóságát felismertem, némely balkáni vonatkozását észrevettem. Kutzián Ida érdeme az a munka, amely a tudományos minősítések osztogatásánál nagyon sokkal több elismerést érdemelt volna meg. Ma is az a véleményem, hogy akkor Idát érte a legnagyobb sérelem, annak ellenére, hogy ennek osztogatása nem tartozott akkor a ritkaságok közé. (...) 153