Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1936

mehet és ez természetesen csak Tompa lehet. Ezt magam is természetesnek találtam és visszamenve a múzeumba közöltem Tompával, aki egy szikrát se örült ennek a megoldásnak. Annyival is kevésbé, mert mielőtt nekem írt, már megbeszélte volt Szilyvel. Nem túl nagy örömmel vettem tudomásul, hogy az államháztartás egyensúlyát megint az én bőrömön keresztül rendezik. Pedig büszke lehettem volna arra, hogy újra segíthetek a haza anyagi helyzetén. Bevallom, nem tudtam erre a magaslatra emelkedni. Ha már Pesten voltam, mi sem természetesebb, minthogy a főfelügyelőséget, sőt magát Pasteiner Lászlót is felkerestem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem látott szívesen - nem is most először. De széles gesztusaiban, mély bariton hangjában, mindig éreztem a IV. és VIII. fizetési osztály közötti mérhetetlen különbséget. (Tudtommal ő volt az első egyetemi könyvtári igazgató, aki az egyetemi tanárokat egy egész fizetési osztállyal megelőzte, bizonyára a nagyobb tekintély kedvéért, ami természetesnek is tűnhetett. Őt ez a kiemelés tette naggyá. A professzorok közt pedig - kis kivétellel - olyan emberek voltak - no a világért se mondanám, hogy az istenek gyülekezete volt -, akik tudományos munkájuk révén a külföld előtt is tekintélyek voltak. De hát más itthon, s más a külföldön.) Nem éppen jókor jöttem, mert valami tanácskozás volt a szobájában. Ennek ellenére azonnal kijött és a repositorium egyik fülkéjében jó félóráig volt alkalmam tájékoztatni a helyzetnek arról a részéről, amelyet magam is ismertem. Minthogy a Bendeffy-Benda debreceni jelölésének az emléke még élt bennem, úgy gondoltam, hogy a hasonló szegedi megmozdulásokat - legalább a magam nyílt opponálásával - megakadályozzam. Kereken megmondtam, hogy amennyiben Lugosi Döme csakugyan pályázik és a tanács jelöli, még ha utolsó helyen is, én az utolsó pillanatban is visszavonom a pályázatom. A jelölése azt mutatná, hogy az illetékes nemzeti múzeumi tanács egyáltalán nem veszi komolyan a vidéki múzeumokat. Ez volt a felháborító a debreceni esetben is. (...) Elmondta, hogy a főfelügyelőség gondoskodik arról, hogy ne egyedüli pályázó legyek és két olyan strómant pályáztat, akiknek esze ágában sincs, hogy Budapestet elhagyják, de akik a helyi viszonyokkal sincsenek tisztában és jelölésük esetén - mert erre is szükség van - sem jöhetnek tekintetbe. Egy szóval, nem konkurrenciát jelentenek, hanem éppen az én első helyen való jelölésemet támogatják. Meg is mondta, hogy az egyik pályázó Paulovics Géza lesz, a másik az Oroszországból menekült Tagán Gabindzsán(?) (...) A vesztes oslói csata, de a biztosra vehető szegedi múzeumi győzelem tudatában tértem vissza Szegedre. A pályázat csakhamar megjelent és én négy vaskos kötetbe köttetve addig megjelent munkáimat - ma is úgy áll az idők viharában megmaradt könyvtáramban -, mellékelve ezeket és minden eddigi (26 évi) szolgálatomat és 48. évében járó születési bizonyítványomat pótló keresztlevelemet, okleveleimet, bevittem a szép paksamétát Buday Árpádhoz, hogy keze rátételével szentesítse becsületes szándékomat. Tudtam, hogy nem örül annak, hogy útjaink - legalább is hivatalosan elválnak, hiszen a legbizalmasabb együttdolgozásban voltunk már 11 éve. Ennek ellenére eddig is mindent megtett, hogy most már mindig rövidebb terminusra szóló megbízásom 126