Ember Győző: Az újratelepülő Békés megye első összeírásai 1715–1730 - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 8. (Békéscsaba, 1977)

Az 1725. évi összeírás elemzése - A jobbágyvándorlás és a telepítések fő kérdései az összeírás tükrében

tisztviselők fizetésének, napidíjainak indokolatlan magas összege, a lekenyerezés - ma úgy mondjuk, hogy hálapénz - esetei, az adózó nép kiszipolyozásának jellemző példái. Hogy tipikusak-e, országosan is jellemzőek-e, azt érdemes lenne megvizsgálni. Attól tartok, hogy „igen" lenne a válasz a feltett kérdésre. A helytartótanács - szemben a megyével - nem vizsgázott rosszul az 1725-ös összeírással kapcsolatosan adódott próbatételen. Noha tisztviselői az uralkodó osztályhoz tartoztak, maguk is birtokosok valamelyik megyében, a megyével szemben következetesen képviselte az uralkodó - persze nem önzetlen - jobbágyvédő országos politikáját. Hogy ezt csak részbeni sikerrel tehette, nem rajta múlott. Utoljára említem, bár az első helyre kívánkozik, az 1725-ös és a korabeli többi összeírás tanulmányozásából az a tanulság, amely ugyancsak országos vonatkozású, hogy Békés megye az 1715 és 1730 között eltelt másfél évtizedben, minden nehézség ellenére, nagy arányú feljődés útját járta meg. 1715-ben még csak 9 helységet írtak össze, 1730-ban már 19-et. 1715-ben még csak 344 családot számoltak meghelys égéiben, 1730-ban már 1710-et. Állatállománya még nagyobb arányokban sokszorozódott meg. Ebben a nagy arányú fejlődésben, amely - ha nem is ilyen méretekben - az egész országra jellemző volt, az egyik döntő tényezőnek az ország belső békéjét kell tartanunk. 1711 és 1730 között is volt ugyan háború az országban, a Bánát ekkor szabadult fel a török uralom alól, ez a háború azonban a megye fejlődését csak lassította, csak rövid időre állította meg, vagy vetette vissza, feltartóztatni azonban nem tudta. A másik döntő tényezőnek az új földet foglaló, új otthont építő nép munkáját kell tekintenünk. Miközben - állandó osztályharcban kizsákmányolóival - megerősítette anyagi helyzetét, számban és jószágban gyarapodott, egyben az egész ország erejét gyarapította, fejlődését vitte előbbre. És nem hallgathatjuk el vagy tagadhatjuk le, hogy a fejlődésben a jobbágyság végső soron kibékíthetetlen osztályellenségének, a földesúrnak is volt érdeme. Az ő érdeke is azt kívánta, hogy birtokain minél több, minél tehetősebb nép lakjék, amelytől minél nagyobb jövedelmet tud behajtani. Nem ismerjük, hogy a megyei kormányzat milyen lett, amikor Löwenburgot Harrucker váltotta fel a főispáni székben. Minden okunk megvan azonban annak feltételezésére, hogy a jobbágyság irányában is kedvezően változott meg. 93