Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

felét. Pest-Buda felől való megközelítése a Csongrád-Szentes közötti tiszai átkelés

2 révén (az Aradra, a Maros völgyébe vezető, hagyományos útvonalon) igen kedvező, kevésbé függ az árvizektől. Az így körülrajzolható terület északnyugati felének a legalkalmasabb vonzáspontját Orosháza földje jelenti, az egész térséget átfogó délkeleti centrum pedig Arad városa. A löszháton folytatott gazdálkodás az ártérperemen „ülő" mezővárosok — különösen Szentes, Szarvas, Békés, Gyula, Makó és Vásárhely — gyarapodása mellett már a 18. század első felétől kezdve megerősítette a katonai bázisként újjászületett Arad kézműipari és kereskedelmi fejlődését. Mindezek felismerése és előrelátó kihasználása többek között Harruckern Ferenc báró, az Orosházát újranépesítő földesúr maradandó érdeme. (Harruckern talán már arra is gondolt, hogy Orosháza megalapításával kinyújthatja a kezét a löszhát Aradig elnyúló részére, a királyi kamara tulajdonában és kezelésében tartott, akkor még települések nélküli, közel fekvő Csanád és Arad megyei területek — az ún. arad-modenai uradalom — felé.) A Körös-Maros-köz úgyszólván mértani középpontjában, félig Csongrád és Csanád megyék közé ékelve, Arad megye földjéhez viszonylag közel gyökeret eresztett Orosháza és Tótkomlós fekvése 1785-ig, a különleges helyzetű mezohegyesi katonai ménesintézet felállításáig, sajátosnak mondható: A löszhátság belsejében mindössze a két „magányos" település létezett. (Földesuraik nem voltak azonosak, mint ahogy a nyelvük sem, így összetartó kapocsként a közös evangélikus vallás és a közelség segítette elő a jó szomszédságot.) Alapvelő jellemzője a XVIII. századnak, hogy az itt tárgyalt Békés, Csanád, Csongrád és Arad megyei területeken még csak a Mária Terézia úrbéri rendeletéig (1769, tájunkon való bevezetése: 1772) benépesült és annak alapján elismert mezővárosok és „helységek" (községek) léteztek. E települések lakói addig sem éltek már ún. örökös jobbágyi kötöttségben, a földesúri terheket úrbéri szerződések alapján, zömmel készpénzben és egyetemlegesen rótták le. Ezek a települések a század utolsó harmadában már népességrajokat bocsátottak ki a Bácskába és a Bánátba, de arra nem kaptak lehetőséget, hogy a közvetlen szomszédságukba eső kincstári pusztákra települjenek. A speciális funkcióra életre hívott Mezőhegyest mintegy három évtizedig nem követte a Csanád és Arad megyei kincstári puszták további benépesítése. Ez utóbbi területeken — és még Békés megye egy részén is — főleg erdélyi örmény haszonbérlők gulyái, esetenként ménesei legeltek, a föld „megművelése" a szénagyűjtést alig lépte túl. A pusztabérlők számára a kincstár szigorúan tiltotta a legelőföld feltörését. Orosháza határában és 18. századi vonzásvidékén is, az új évszázad eleje tájáig, a nagyállattartás jelentette a megélhetés fő forrását.

3 A településhálózat kibővülése 1813 és 1859 között Az az alapvető gazdasági fordulat, amely egy idő múltán a településrendszerben is fontos változásokat hozott, tájunkon az 1790-es évektől bontakozott ki. II. József tö2 A nevezetes Bődi rév nagyjából a mai csongrádi Tisza-híd helyén volt. Az átkelőhely fontossága az utóbbi évtizedben mutatkozik meg ismét, mert rávezeti az alsóbbrendű utak forgalmát az M5 autópályára. 3 SZABÓ 1974. 116-118.