Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

rök elleni háborúi (1787-1790), majd a napóleoni háborúk (1792-1809) időszakának gazdasági viszonyai a félnomád marhatartás visszaszorítása mellett a katonalovak nagyobb arányú tenyésztésére, különösen pedig a búza- és a zabtermesztés kiterjesztésére ösztönözték a Körös-Maros köze földesurait, nagy földbérlőit és a vásári, piaci értékesítésre vállalkozó jobbágygazdaságait is. Ennek a következménye az úrbéres földeken, a magánföldesúri birtokokon a legelőföldek java részének eke alá fogása, a növénytermesztés kibővülése, majorságok alakítása, a jobbágyok által használt földeken a pusztai szállások megszaporodása, majd tanyákká formálódása és jelentős életmódváltás lett. A kamarai (kincstári) birtokok viszont az említett előrevivő és hosszú távra is stabilabb viszonyokat teremtő folyamatba más „konstrukcióban", és csak több évtizeddel később kapcsolódtak be. Ezért ma is joggal bírálható az Arad és Csanád megyei kincstári birtokrészek irányítását (bérbeadását is) Pécskáról intéző kamarai ispánság útján képviselt, kényelmes kincstári birtokpolitika. A kincstár csak a pontosan fizető nagybérlőkkel és azok albérlőivel tárgyalt, és a legelők szántófölddé alakítását azoknak is csak szoros korlátok között engedte meg. A török utáni újraindulás első félszázada után tehát a magánbirtokok és a kamarai puszták jogviszonyai, kezelése, hasznosítása között kialakított nagy eltérésre állandó figyelemmel kell lennünk. Annak tudatában, hogy a behatárolt földrajzi térben ezek részben övezetszerűen, részben pedig foltszerűen helyezkedtek el. Ugyanez a kutatási alapállás nélkülözhetetlen egyfelől az úrbéres jobbágyok lényegesen tágabb lehetőségekre támaszkodó rétegeit egybefogó, már 1746-ig megtelepült mezővárosok, falvak népe, másfelől a csak ún. hazátlan zsellérekből álló, 1813-tól szaporodó (kamarai vagy magánbirtokosi) telepítvények lakossága közötti nagy jogállásbeli, közösségi, gazdálkodási, vagyoni különbségek kibontásához. Mindezekkel hozzávetőleg száz-százhúsz esztendeig — néhány mozzanatban szinte mindmáig — számolnunk kell. A gabona mellett — a Napóleon által 1806-ban életbe léptetett ún. kontinentális kereskedelmi zárlat hatására is — különösen a dohány iránti kereslet nőtt meg a Habsburg-birodalomban. A Csanád és Arad megyei kincstári puszták vállalkozó szellemű nagybérlői, és néhány Békés megyei birtokos a lehetőségek vonzásában, a Szeged körüli Tisza mentéről már ismert „mintát" követve, dohánykertész telepeket szerveztek. Többnyire Szeged vidéki, népes családdal érkező, a birodalom-szerte nevezetes szegedi dohány körüli munkákban járatos kertészek önszerveződés alapján jelentkező közösségeiből. Jogi illetve társadalmi helyzetük szerint olyan, jobbágyföldhöz már nem jutott zsellérekből, akik nagyobb része a dohány műveléséhez elengedhetetlen lovakkal rendelkezett. A telepek lakóinak fő tevékenysége a dohánytermesztés lett ugyan, de a gabona, a jószágtartáshoz szükséges takarmány vetéséhez, meg közös legelő céljára is kaptak bérleti földet. Házaikat és a legfontosabb középületeket (pl. a községházát) maguk építették föl a mérnökök által kijelölt és házhelyekre felosztott belterületen. Megerősödésük után vásárjáró, piacozó életet éltek, fuvarozással és részes munkával is foglalkoztak.

4 Mozgékony életmódjuk élénkebbé tette a hozzájuk közeli mezővárosok — mint Makó, Battonya, Vásárhely, Elek, Gyula, Csaba, Orosháza, Tótkomlós — piacait, vásárait. 4 TAKÁCS 1964. OLTVAI 1964. OLTVAI 1965. DÁCZER 1998. KÖRMENDI 1988. PELLE 2003.