Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Az államkassza számára sürgősebb volt a mielőbbi tetemes adóbevétel, mint a tulajdoni helyzet aprólékos megvizsgálását igénylő birtokrendezések végigvitele. Ahol a legelő elkülönítési pörök már 1848 előtt végítélet mellett lezárultak, ott már 1850185

Üben (mint Hódmezővásárhelyen). Másutt az 1856-ban megszervezett úrbéri törvényszékek végső döntése után (pl. Makón 1861-1862-ben, Orosházán 1863-ban) megtörtént a volt jobbágyokat illető külső legelőrész elválasztása az uradalmakkal addig közös használatú területtől, majd egyénenkénti kimérése és birtokba adása. Ekkor a legalább féltelkes gazdák jutottak akkora feltörhető földhöz, amire már tanyát lehetett építeni. A nyolcadtelkesek és a házas zsellérek nagyobb része a távolabb fekvő, ezúton kapott töredékföldeket rövid időn belül eladta. A külső legelők felosztása a tanyásodás addig nem tapasztalható arányát hozta magával, s megteremtette a lehetőséget az 1850-1860-as esztendőkben még többnyire jó árat hozó gabona termesztésének (jó két évtized múlva már válsághoz vezető) nagy arányú kibővítésére is. A tanyákra történt kitelepedés — a családi-nemzedéki munkamegosztás révén — módot nyújtott az istállózó, a „vetett takarmányra" támaszkodó állattartásra, különösen a sertéshizlalásra, a tolla-húsa-zsírja okán piacképes liba, kacsa tömeges nevelésére, a húsáért, tojásáért keresett tyúkfélék tartására. (A baromfiakkal való törődés az asszonyok-lányok dolga volt.) Az értékesítés fő alkalma a hetipiac lett, a felvásárolt állatok továbbítására pedig kiformálódott a közvetítő kereskedelmet vállalók mozgékony csoportja. A tanyás gazdálkodás kiszolgálására megnőtt az igáslovak száma, a tejhaszonért tartott szarvasmarháké viszont fogyott vagy stagnált. A birtokállapot törvényes rendezésének a legnehezebb és a leghosszadalmasabb része az úrbéri bíróságok, majd megszüntetésük után a rendes polgári törvényszékek előtt annak a megállapítása volt, hogy a Mária Terézia idején (megyéinkben 17711772-ben) rögzített állapotok mekkora és hol fekvő úrbéres földet és hány jobbágytelket, legelőrészietet stb. jelentettek egy-egy településen. A pereskedés során ahhoz viszonyítva állapították meg a jobbágyok használatába (bérletébe) később átengedett, maradvány- vagy irtásföld jellegű, de újabb telkek alakításával csak ritkán egybekötött területet. Bizonyítékok hiányában a volt jobbágyok többnyire nem vagy csak nagy nehézségek árán tudták igazolni, hogyan is volt ötven-hatvan évvel korábban. A földbirtokosok ezt gyakran kihasználták a maguk javára. Ennek lett a következménye, hogy nem egy községben (pl. Dobozon, Vésztőn) még a 20. század elején is egységesen perújítást követeltek a földre éhes parasztok. A népet megrövidítő csalások, ügyvédi ravaszkodások valós vagy már folklorizálódott eseteit generációkon át felpanaszolták. Békés-Csanád-Csongrád földjén egyébként az ország más részeihez mérten a lassú végrehajtás mellett is teljesültek az úrbéri birtokrendezések. 1865-ben a három megyében a rendezés alá tartozó 38 település közül harmincegyben befejeződött, közülük 17 egyezséggel, 14 pedig bírói ítélettel lezárva (FÜR 1965. 140-141.). A mozaikszerű végrehajtási folyamatrajz után joggal merülhet föl a kérdés: a hosszan elhúzódó törvényi eljárások lezárultával mennyi föld jutott parasztkézbe a Viharsarok három megyéjében a jobbágy világ után. Erre ma még nem tudunk megbízható választ adni. A jobb híján felhasznált későbbi (legtöbbször az 1895. évi) hivatalos statisztika számait a mi területünkön több okból sem lehet visszatekintőleg is elfogadhatónak venni. Számos adatunk van arról, hogy az 1870-es évektől (néha koráb-