Sziklavári János: A forrasztott vasgyártás korszaka Diósgyőrben 1770-1880 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 16. (Miskolc, 2005)
A lektor ajánlása
A lektor ajánlása A szerző, a kellő szakmai gyakorlattal és magas fokú elméleti felkészültséggel rendelkező mérnök-tudós biztonságával, közérthető fogalmazásban tekinti át szakmája, az acélgyártás technológiai, technikai fejlődésének jelentős állomásait. Ezen belül figyelmünket mindenekelőtt - a mű címének megfelelően - az ősi vaskohász mesterség első fejlődési szakaszára, a mintegy 6000 éven át gyakorolt forrasztott vasgyártás lényegének és kialakult technológiai változatainak megismertetésére irányítja. Ennek keretében mutatja be a különböző fejlődési periódusokban hazánk helyét az európai népek sorában, és ezen belül a diósgyőri kohászatot alapító és később a gyárat vezető, irányító személyek, hivatalok némelyikének szerepét. A gyökerekhez nyúl tehát vissza a tanulmány és - miközben a több ezer éves emberi tapasztalatokat összeveti az annak igazolását jelentő mai korszerű ismereteinkkel - eljut a jelen és a jövő számára is érvényes hiteles megállapításaihoz, a gyakorlati és elméleti tudományos konzekvenciákhoz. Olvasva az anyagot, több gondolat, választ igénylő kérdés is elénk tárul. Ezekből, a közérdeklődésre is számot tarthatónak ítélem az alábbiakat: A mű, immár a 16-ik könyv abban a sorozatban, amely a „Tanulmányok Diósgyőr történetéhez" címet viseli. Ez a rendkívül dicséretes dolog két egymást erősítő körülménynek köszönhető. Az egyik, hogy az elmúlt évtizedekben, nagy számban éltek és sikeresen dolgoztak a Diósgyőr-Vasgyárban olyan szakemberek, akik szakmájuk iránti elhivatottságból vállalkoztak - nagyobb részt már idős korukban volt munkahelyük szakmatörténetét, városrészük társadalmi, kulturális életét írásukkal, kutatásaikkal megörökíteni. Lendületet adott ennek a fáradságos munkának az a szomorú tapasztalatunk, hogy az 1990-es évektől látjuk kimúlni az immár negyed évezredes múlttal rendelkező volt kohászati kombinátot, nem kímélve, szemétre dobva annak kultúrtörténeti értékű tárgyi, szellemi örökségét, mélyen leértékelve a páratlan hagyatékot, a szakma művelőinek társadalmi rangját és gazdasági szerepét. A másik fontos körülmény, hogy akadt egy intézmény,
